Az ősz nem csupán, a poszt címében idézett „szexszagot”, de egy (nem túl) új banda, a Veszélyes Faszfej, (meglehetősen) új klipjét, a Teniszt is orrunkba fújta. Lang Ádám a következő gondolatokat találta fontosnak megosztani velünk a friss klip kapcsán: „Múlt hét kedden elmentünk csavarogni a városba és felvettük. A néger zenész Pat Thomas és zenekara a World Music Expo afterről.”

Just when you think you’ve seen everything Jean-Luc Godard has ever shot, something like this surfaces. If you’re only now considering tucking into the feast that is Godard’s filmography, don’t let his abundance of uncollected odds, ends, clips, and shorts intimidate you. Not only do they promise a little thrill down the road when you’ve already digested his major works, but they offer quick bursts at any time of the revolutionary cinematic zest with which the filmmaker took on the world. With the man alive and working, I should perhaps say “the revolutionary cinematic zest with which the filmmaker takes on the world,” but that gets into one of the most fascinating conversations that swirls around him: has Godard still got it?

Some say yes, that his latest picture Film Socialisme presents the logical continuation of all Godard has ever represented; some say no, that the Godard to watch remains the scrappy star of the 1960s’ French New Wave. In his study Everything is Cinema: The Working Life of Jean-Luc Godard, New Yorker film blogger Richard Brody somehow makes both claims. In the chapter “Revolution (1968-1972)” he describes Godard’s improvised method of shooting a 1968 Jefferson Airplane concert:

„He took over from the specialists and operated the camera from the window of Leacock-Pennebaker‘s office on West Forty-fifth street, shooting the band on the roof of the Schuyler Hotel across the street. (Pennebaker recalled him to be an amateurish cameraman who could not avoid the beginner’s pitfall of frequent zooming in and out.) The performance took place without a permit, at standard rock volume: as singer Grace Slick later wrote, “We did it, deciding that the cost of getting out of jail would be less than hiring a publicist…”

Amateurish or not, a piece of the footage has surfaced on YouTube. Listen to the Airplane perform “The House at Pooneil Corners,” watch Godard’s dramatic swings of focus and zoom as he attempts to convey the spectacle of the band and the spectacle of countless surprised Manhattanites at once, and think for yourself about this peculiar intersection of two bold lines in the era’s alternative zeitgeist. As Jefferson Airplane co-founder Paul Kantner said in a 1986 interview, “Just for a while there, maybe for about 25 minutes in 1967, everything was perfect.” But these seven minutes in November 1968, from opening shouts to inevitable arrest, don’t seem so dull themselves.

via

Csodás kis képregénybe botlottunk ma reggel, Jimmy Trash barátunknak köszönhetően, amelyet Oska Wald és Crippa Almqvist rajzolt (róluk bővebben ITT OLVASHATSZ), a szöveget pedig, szabo kollega kedvence, Charlie Megira írta. A történetvezetéshez túl sok mindent nem fűznénk hozzá, elég legyen annyi, hogy az öreg John-t már a Public Enemy is lenácizta anno, hasonlóan kiváló stílusérzékkel és tisztánlátással, valahogy így:

„Elvis was a hero to most
But he never meant shit to me you see
Straight up racist that sucker was
Simple and plain
Mother fuck him and John Wayne”

Na, szépen lapozzál:

> > > > > >

Tovább / Read more »

We’re Loud (90s Casette Punk Unknows) / Slovenly Recordings / 2015

A Slovenly Recordings egy állat! Dupla lemez, 33 szám, 19 zenekar a ’90 es évekből akikrő biztos, hogy még nem hallottál (a Drop Outs nem ér. Én is azt hittem egyet legalább ismerek, de a bookletben ott van fehéren-feketén: a ’90-es években az USA-ban minden városban volt egy Drop Outs nevű banda) ezelőtt.
Az összes felvételt egy Jamie Paul Lamb nevű rock’n’roll- és drogfüggő fiatal gyűjteményéből való, ő rögzítette 1993 és 1999 között négysávos Yamaha MT50-es magnójával, vagy kapta különböző zenekaroktól. Ezek a dalok soha nem lettek elküldve kiadóknak, így meg sem jelenhettek sehol, egymás között másolgatták a delikvensek.
Ez a ’93-’99 közötti időszak ugye pont az MTV-punk időszaka, hát itt szó sincs ilyesmiről, ez ilyen 60-as évek inspirálta trashmocsok punk, rock n roll -os outsider csóró-genyó drugpunk. Szóval EZ punk.
Végül is az egész lemez kurvajó, 2-3 ami annyira nagyon nem. Már ahogy indul a lemez! Két rövidke mocsok a MEGA & THE NYRDZ-től 93- ból, akkora The Spits mint az állat (3 évvel a Spits előtt). Egyből ezek után kettő a PINK FINGERS-től. De milyen!!! Inna, drogozna az ember az első hangok után egyből! És ez így megyen végig. Mondjuk a FUCKING PIGS mindkét száma űberkrály, vagy DROP OUTS She’s a Jyrk c. Stooges/Flipper szerű nyúlós mocska szintén. De mondom, mind jó.
Ja, ami még nem elhanyagolható. A dizájn: deluxminőség gecik! Rengeteg korabeli fotó, infó minden egyes bandáról, a felvételek körülményeiről stb.
A lemez megjelenését ünneplő buli sem volt semmi a múlt hónapban 2015 szeptember) Athénban. Ennyit mondok fellépett a The Kids (igen, igen AZ a The Kids, a 77- es belga őspunk!) és a New Bomb Turks (!!!) meg tizenvalahány fiatal slovenlys banda!

Sultan Bathery – Right On / Slovenly Recordings / 2015

Két szám egy 7 inchesen az olasz fuzz(y)-garage(y) (hangsúly az ‘y’ -on) triótól. Szóval ilyen kis kellemes zene ez. A címadó kurvára hasonlít valamire, de nem jut eszembe mire. A ‘B’ oldal dala már határozottan a francia Regal-ra emlékeztet. Mondjuk a Regal-ban mindig ott van a feszkó a nyugisabb számokban is, itt nem nagyon. Mondom, olyan kellemes. Ha jól emlékszek van egy teljes lemezük is, ami Szabó kollégának igen tetszett egy időben úgy rémlik.

Van Buren Wheel – Van Burne Wheel 10″ / Slovenly Recordings / 2015

Jamie Paul Limb (akinek „We’re Loud” válogatást köszönhetjük) egyik zenekara, ’97 és ’99 között lett alapítva heroin leszokást segítendő. A terv nem jött össze, ki rá, ki visszaszokott a dologra a zenekar rövid fennállása alatt. VISZONT Phoenixben elindítottak egy ’60s garage punk közeget, még valami „A hét zenekara” címet is megkaptak annak idején.
A zene meg olyan kibaszottjó, tökéletes, igazi 60’s garage, hogy bizony furcsa, hogy a felvételek 20 évet töltöttek mindenféle TDK, Maxell, meg letörölt műsoros kazetták szalagjain amíg felkerültek az őket megillető barázdák közé egy fekete vinyl korongra.
Az első szám már maga olyan fasza The Seeds szerű szerzemény, hogy jöhetne ezek után akármi. De nem akármi jön, hanem például olyan mint, a „Soon i’ll Be Gone” ami csak Eric Burdon/Animals mércével mérhető. És még van ezeken kívül négy másik!!
Ezt bizony muszáj lesz megvenni bakeliten!

„Egy lépéssel közelebb a világuralomhoz”
– így összegezte a Ra-l-zinger szerbiai, ökumenikus hangmisével összekötött diplomáciai látogatásának eredményeit. A hangmisét megtisztelte jelenlétével Irinej pátriárka, akivel az eseményt megelőző napon közel három órás tárgyalást folytattak a katolikus és az ortodox egyház egyesítésének feltétlen szükségességéről és lehetséges módjairól. Teljes konszenzus alakult ki a protestáns, eretnek felekezetek elleni kemény, karhatalmi módszerekkel operáló fellépés mielőbbi megkezdéséről. A megbeszélés végén Inri Marcus és Inri Stephanus egy, a Vatikánban nyomott Torquemada pólót ajándékozott a pátriárkának. A hangmisén bevetésre került „püthagoreus szónikus hipnózis” módszerének köszönhetően számos, jól fanatizálható és mozgósítható hívet sikerült megnyerni az Összeurópai Keresztény Királyság ügyének. Egy különösen lelkes támogató, Dragan, már aznap este elkészítette a Ra-l-zinger szerbiai híveit tömörítő „Csetnik Ministránsok” alakulatának alapító okiratát. Nem titkolhatjuk azonban, hogy maradt néhány renitens hitetlen a publikumban. Mikor megkérdeztük Inri Stephanust, hogy mi erről a véleménye, jellegzetes baritonján csak ennyit vágott oda:
„Oderint dum metuant.”

A rangos eseményen készült fotókat ITT TEKINTHETED MEG.

Aki legutóbb lemaradt az oaklandi Soft Moon zenekar koncertjéről, vagy ideológiailag helytelenítette a tavaszi időpontot, arra ezen a héten ráragyog a szerencse, hiszen várhatóan hűvös, de azért nem is túl marcona órákat szakíthat magának a budapesti éjszakából.

No, de elvégre pont ilyen a Soft Moon zenéje is. Ha a nyolcvanas évek újromantikusai kétségkívül túl teátrálisak, a Joy Divisiont idéző poszt-punkról pedig mindenkinek a Joy Division jut eszébe, a kísérletezősebb és zajosabb zenekarok meg egyszerűen bocs, de hangulatfüggőek, akkor a Soft Moon tökéletes választás az egész család számára. Ha létezik ilyen, hogy szomszédfiús poszt-punk, akkor Luis Vasquez kiválóan megtestesíti kissé félszeg, de mosolygós habitusával ezt a mondvacsinált műfajt: szép csendben egyébként már a harmadik Soft Moon lemez jelent meg idén Deeper címmel. Nem  sikerült megfejtenem, hogy mit akarhat mondani ez a cím a debütáló lemez fényében kissé szoborszerűen lekerekített új dalokkal, de az egészen biztos, hogy még mindig hangulatos, egyszerre hideg és álmodozó zenéről van szó.

A Soft Moon tagsága az elmúlt öt év során sokat változott Luis személyén kívül, mely egy határozott, de nem kifejezetten összeférhető vezéregyéniséget sejtet a zenekari dinamikában – félreértés ne essék, kifejezetten lelkesedünk az ilyesmiért!

Amikor a Deepert hallgatva az kezd lenni az érzésem, hogy mindegyik szám okés, de talán kissé túl homogén az összkép, akkor leesik, hogy Luis Vasquez bizonyára közérthetőbb felfogásban képzeli el a Soft Moont 2015-ben (ehhez mellesleg már 2010-ben is megtalálta a tökéletes zenekarnevet) és ha erről nagyon hangos és nagyon fülbemászó témákkal akar meggyőzni péntek este, akkor az övé vagyok a legteljesebb mértékig.

Íme egy újabb dal:

Itt mondhatod be, hogy eljössz-e. Október 1-ig olcsóbb!

Somebody who is called a „guruzsmás” is a person who’s able to put a spell on someone else, or who himself/herself is being enchanted. The band Guruzsmás sounds like if Béla Bartók was doing a guest apperance in an episode of The Simpsons which took place at the land of the Csangos or somwhere at the Transdanubian parts of Hungary. After losing all his knowledge of music theory, he is still playing tunes relying only on his instincts. It’s a cross-section between some formation of the ancient infinity and a smart, tricky country fellow who has a philosopher lost deep inside of him. There are three kinds of stuff we play: songs, compositions and stories.

Guruzsmás is a band from the deep RNR666 brotherhood between the 3Elvis and our author TIMUR77 who plays guitar in Guruzsmás band.