Amíg nálunk Kodály és Bartók, addig az Államokban Pete Seeger nevéhez fűződik a folk újra felfedezésének és újrahasznosításának dicsősége. Seeger -mint általában azok a zenészek akiket a tengerentúlon megérintett a folky hangulat- vérkomcsi arc, szerintem a mai napig és ez már nagy valószínűség szerint nem is fog megváltozni, mivel az öreg, idén lett 93 éves. Emiatt a rossz szokása miatt, az ötvenes években még bíróság előtt is állt. Bejárta kelet-európát, alapított folk klubot a Greenwich Village-ben, volt (és talán még ma is) példaképe Bob Dylannek, valamint neveztek el róla hangszert is: a hosszúnyakú, másnéven Seeger-bendzsót.
A tizenkilenc éves csajom szerint pedig olyan, mintha Peter Griffint hallaná énekelni.
Akár…
Jó és rossz akarói, csodálói és gyűlölői egyaránt elismerik: az 1941-ben, Robert Allen Zimmerman néven született Bob Dylan, pályája elején minden „mozdíthatót” lenyúlt az öregektől és a kevésbé sikeres pályatársaitól, úgymint: énekstílus, témák, zenei és szövegbeli jól bevált fordulatok, stb., vagyis mindazt, amire 10 évvel később már mindenki azt mondta, hogy „hamisítatlan Dylan-stílus”. Visszaemlékezéseiben -teljes joggal- azt írja, hogy akkoriban voltak a népdalok és voltak a népdalnak tűnő és népdalként kezelt műdalok és, hogy akkoriban (a 60-as évek legelején), ha valaki írt egy dalt, akkor a -korszellemhez hűen- nem „védette le” azt és csak örült neki, ha a dalát közkincsként kezelte a szcéna, vagyis ezeket a dalokat bárki játszthatta. Ennek a jelenségnek az oka egyszerű: Dylanék (értsd: Guthrie-ék, Leadbelly-ék, Bellafonte-ék) pénzügyi értelemben -egy ideig- semmiféle potenciát nem jelentettek a lemezkiadók szemében, lévén, az akkoriban éledező folk az „undergroundnál is undergroundabb” volt. Csakis a „hippek”, csakis az „igazi arcok” hallgatták, akik, ugye, sosem a fieztőképes többséget jelentik. De ami tegnap szubkultúra, azt holnapra felfedezik maguknak a népek és egyszer csak elő kell álljon egy olyan hiteles (vagy annak tűnő) előadó, aki nem szégyel több millió dollárt bezsebelni az „underground hangzású” lemezeiért cserébe. Tény, hogy Dylan olyan volt mint egy szivacs, de azt is el kell ismerni, hogy nem csupán szolgai módon másolt, hanem a „tanultakat” szintetizálva megalkotta a saját, egyedi dalait, úgy, mint ezt a már „összetéveszthetetlenül dylan-esre” sikeredett hangulatú„harmadikvilágháborús” talkint.
Az 1912-es születésű Woody Guthrie-ról nem csak azért nem tud sokat a magyar, mert szövegcentrikus dalai módszeres fordítás nélkül "csak egy cincogó gitár- és egy motyogó énekhangnak" tűnhetnek, hanem azért sem, mert mint kő-balos amerikai, pont az a fajta, akitől épp balossága miatt, minden egyszerű, vasfüggöny mögött fecseperedett kelet-európai ember zsigerből fázni kezd. Pedig. Nem csak a folk, hanem a komplett, szociálisan érzékeny rockzene tőle eredezteti magát, köztük az egyszeri Joe Strummer is. Szokták mondani, hogy az életút, amit Dylan összehazudott magának a pályája elején, azt Guthrie valóban meg is élte: melósokkal, emigránsokkal, hobókkal lógott, marhavagonokon és stoppal járta körbe észak-amerikát, dalokat tanult a négerektől, a hillbillyktől, aztán szép lassan ő maga is megírta sajátjait, amik Amerika első (és talán utolsó) igazi proli-himnuszai lettek. 1967 zord telén a halálos ágyán feküdt éppen, amikor bekopogtatott hozzá egy 16 éves kölyök, aki, mármint a "kölyök", azóta is "élete legmeghatározóbb pillanataiként" tartja számon azokat a napokat, amikor gitározhatott a nagy Woody Guthrienak.
A blues, a folk és a (sokkal később rap-nek nevezett) ritmikus beszéd szentháromsága alatt megszületett talking blues műfaj egy-egy neves (vagy a szerkesztő által annak titulált) darabját mutatja be a most induló mini-rovatunk, a Napi Talkin’. Kevesen ismerik, még kevesebben tudják végighallgatni, élvezni, pedig még a hallgatók közül is csak páran képesek. Ezen a rossz statisztikán igyekszünk javítani.
Az első, aki tényleg az első volt: Bouchillon
Olyan régi és ködös az 1893-as születésű Christopher Allen Bouchillon munkássága, hogy a mindent tudó internet egyetlen Bouchillon-dalszöveget sem jegyez, márpedig a dalszöveg, mint olyan, a Bouchillon által megteremtett műfaj lényege. Úgy tartja a mendemonda, hogy a fazon valami végtelenül szar énekhanggal volt megáldva, zenélni viszont imádott, így találta ki magának, hogy "talkin" adja elő szerzeményeit. 1925 és 1928 közel harminc dalát vette lemezre, de a nagy válság, úgy odabaszott neki, hogy hivatalosan soha többé nem lépett színpadra. 1968-ban, mint jól lakott amerikai nyugger szenderült örök álomra Floridában, de addigra sikeresen megfertőzött a talking-stílussal olyan előadókat, mint Woody Guthrie, vagy Bob Dylan.