Kuczka Péter
(1923-1999)
Nyírségi napló (1953)
5 Az árnyakat az ösvényre tapodják
a sárga nap futó kerekei,
odébb a bokrok poros, konya lombját
szürkeszakállú kecske legeli,
csak néha moccan, szájaszélét nyalja,
mint régi duda, nyekereg, mekeg.
Kakukkfű és bürök burjánja takarja,
a temetőben a kereszteket.
Fakeresztek. Itt talán hét határban
nem találsz követ parittyába se,
s hiába keresnél nevet a fában,
víz málasztotta, szél gyalulta le,
az idő elkorhasztotta a lécet,
a belérótt betűket ne keresd,
feledés borítja már az emléket,
akárcsak élő arcokat az est.
a sárga nap futó kerekei,
odébb a bokrok poros, konya lombját
szürkeszakállú kecske legeli,
csak néha moccan, szájaszélét nyalja,
mint régi duda, nyekereg, mekeg.
Kakukkfű és bürök burjánja takarja,
a temetőben a kereszteket.
Fakeresztek. Itt talán hét határban
nem találsz követ parittyába se,
s hiába keresnél nevet a fában,
víz málasztotta, szél gyalulta le,
az idő elkorhasztotta a lécet,
a belérótt betűket ne keresd,
feledés borítja már az emléket,
akárcsak élő arcokat az est.
Míg barátaim előre siettek,
egy pillanatra én megálltam ott,
hogy e süppedt síroknál tisztelegjek,
szerényen s büszkén, köszöntvén a port,
porát azoknak, kiket elfeledtek
az unokák, és a dédunokák,
hogy névtelennek köszönjek helyetted,
mélyen hajolva, népem, nagy család.
Nem fájdalom görnyesztett s nem szomorgó
melankólia, hanem tisztelet,
és úgy éreztem, raknék én e foszló
fejfák helyére jó márványkövet,
s e régen halott parasztok poránál
drága lobogót földig hajtanék,
mert tudom én, hogy jövendőnkbe szállván,
visszük magunkkal őseink szívét.
Mert tudom én, hogy miről álmodoztak
az ekénél s mikor a csillagok
fénye alatt könnyeik záporoztak,
mégis reményt vetettek, mint magot.
A reményüket bennünk, fiaikban,
kik igazítják majdan a világ
ügyét és baját sugaras napokban,
teszik, mit nem tehettek az apák.
Mi tesszük is, mert erő és tehetség
az élet törvényével összefog,
és tetteinket s őseink hitét még
magasra tartják majd a századok,
melyekbe az jut, éveket repesztve,
és halhatatlan élettel teli,
ki napjaiban nagy munkára kelve
az apák álmát s vágyát tiszteli.
egy pillanatra én megálltam ott,
hogy e süppedt síroknál tisztelegjek,
szerényen s büszkén, köszöntvén a port,
porát azoknak, kiket elfeledtek
az unokák, és a dédunokák,
hogy névtelennek köszönjek helyetted,
mélyen hajolva, népem, nagy család.
Nem fájdalom görnyesztett s nem szomorgó
melankólia, hanem tisztelet,
és úgy éreztem, raknék én e foszló
fejfák helyére jó márványkövet,
s e régen halott parasztok poránál
drága lobogót földig hajtanék,
mert tudom én, hogy jövendőnkbe szállván,
visszük magunkkal őseink szívét.
Mert tudom én, hogy miről álmodoztak
az ekénél s mikor a csillagok
fénye alatt könnyeik záporoztak,
mégis reményt vetettek, mint magot.
A reményüket bennünk, fiaikban,
kik igazítják majdan a világ
ügyét és baját sugaras napokban,
teszik, mit nem tehettek az apák.
Mi tesszük is, mert erő és tehetség
az élet törvényével összefog,
és tetteinket s őseink hitét még
magasra tartják majd a századok,
melyekbe az jut, éveket repesztve,
és halhatatlan élettel teli,
ki napjaiban nagy munkára kelve
az apák álmát s vágyát tiszteli.