nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Fönn a Sashegy dupla ormán
hány titkár tengerbe fúlt,
sok magasztos ellenőr,
mennyi ülnök és családja,
három teljes albizottság,
sőt négy elnök, s mindahány
egyetlen kiránduláson.
Két igazgató maradt
villanydróttal összekötve,
most szikráz ki szép fejükből
egy hatalmas gondolat:
Minden, mint volt, úgy marad,
míg a nap süt, mindörökre,
fejlődésnek ezt nevezzük,
hagyomány ez, nem hamis,
minden kezdeményezésre
gyűljön akta-piramis.
Korszakalkotó! De bennem
nincs egy szikra értelem,
madárlátta levegőből
s tyúkganéjból énekem
hintem rájuk kegyelettel,
veszteség, pótolhatatlan,
méltóságos elmúlásuk
óriási bánatot
és harangzúgást hozott.
hiszed-e?
A kaskában macskát,
veszed-e?
Jó lesz egerésznek,
tudod-e?
Háztetõ-zenésznek,
hallod-e?
Hoztam kézzel-lábbal,
várod-e?
Hegyen-völgyön által,
járod-e?
Hegyi út magas volt,
kúszod-e?
Völgyi út síkos volt,
csúszod-e?
Nehéz volt a kaska,
sejted-e?
Nyávogott a macska,
érted-e?
Felkarmolta vállam,
látod-e?
Otthagytam a sárban,
bánod-e?