Negyvenkét évvel a Világégés után
„ABLAK”-ot nyitottak Pincehely faluján !
Friss szelek ózona járja a községet,
melyből erőt szívnak elfáradt emberek !
De, köztük mit látok ?! Sokan csak SZELLEMEK,
kiknek a homlokán aranybetű remeg !
Eddig eltiporva, nevüket sem tudva
feküdtek föld alatt, szanaszét szóródva !
Szörnyű Világégés őket FRONTRA küldte,
tizenötmillió magyar „érdekében” !
Felvidék és Bácska, azután jött Erdély;
majd külső parancsra Szovjet ellen küldték !
míg annak számláját a NÉP fizeti ki !
Így lett ÁLDOZATTÁ FÉLMILLIÓ magyar,
melyből több százezret idegen föld takar !
Ezek után újra, új „BÉKÉT” diktáltak,
több millió magyart újra elcsatoltak !
Itthon MEGTILTOTTÁK anyának, árvának,
hogy MÁRVÁNYT állítson fiának, apjának !
Több, mint negyven évnek kellett így eltelni,
hogy EMBERI-ÉRZÉS kezdjen újra élni;
hogy a Nemzet sírján új remény fakadjon;
hogy Pincehely község „ABLAKOT” nyithasson !
Most, EZERKILENCSZÁZNYOLCVANHETES évben
Halottaknapján már gyertya lángja éghet !
ELESETT KATONÁK: fiak, férjek, apák
szelleme ébredhet, visszakapja jogát;
Pincehely községben nem szégyenkezik már !
Kérdem ezek után, és nem véletlenül:
„Hogy élhettünk eddig ilyen LELKETLENÜL ?!”
„Mikor nyílhat „ABLAK” az egész Országban ?!”
„ELESETTEK vére mikor lesz szent, s drága ?!”
„NEVÜK mikor kerül emlékműbe vájva ?!”
SOHA nem volt ilyen EZERÉVÜNK során,
hogy az ÁLDOZATOT cserbenhagyjuk gyáván !
Török megszállhatott, labanc elnyomhatott;
elesetteinktől el nem tántorított,
és lelkünk mélyéből ki nem fordíthatott !