Ő biztos ott volt. Interjú Szaud Arábia egyes számú ítéletvégrehajtójával, melyből megtudhatjuk, hogy több ismerőse is kardja alatt végezte; hogy végtaglevágásnál helyi érzéstelenítést alkalmaznak; hogy apja is ezt a mesterséget űzte, s lám, most idősebb fia is erre a pályára lép; kapunk néhány jó tanácsot, hogyan viselkedjünk lefejezés közben, ha meg akarjuk könnyíteni önmagunk és a hóhér dolgát.
„Ha szánalmat éreznék iránta, azzal csak szenvedést okoznék neki. Ha a szív könyörületes, akkor könnyen megremeg a kéz.” Abdallah Al-Bishi
Menjünk vissza pár száz évet és ugorjunk be Spanyolországba egy vérpezsdítő AUTO DA FE-ra.
A nagy nap reggelén az egész tér megtelt nézőközönséggel. (1559-ben Valladolidba 200 ezer ember csődült. Az egész vidék elnéptelenedett.) Az odavezető utcákon egymás hegyén hátán szorongott az elítéltek menetére várakozó ájtatos tömeg, az ablakok is zsúfolva voltak jámbor kíváncsiakkal. Az ablakok ügyében néhol viták keletkeztek, a Szent Hivatal (a spanyol inkvizíció hivatalos neve) a bérbeadott ablakok jövedelmét magának követelte. Rendszerint sikerült kiegyezni, a háztulajdonosok belátták, hogy ők szolgáltatják ugyan a kilátást, de a Szent Hivatal szállítja az eretnekeket, tehát méltányos, ha a bevétel egy részére igényt tart. Ha nagy volt a meleg, a dísztribünön a hölgyeknek frissítőket szolgáltak fel a Hivatal emberei.
Katonák meneteltek elől, utánuk egy fekete fátyollal leborított keresztet vittek, azután a bűnbánók csoportja következett, mindegyik András-keresztes san benitóban (szégyenköntös), égő viaszfáklyával a kezében, a Szent Hivatal két-két embere között. Majd változatosabb látnivalóra került a sor: koporsókat hoztak, azoknak a holttestével, akiket haláluk után ítéltek el. A fekete ládákat színesebb csoport váltotta fel: jöttek a máglya jelöltjei, a pokol tűzének jelvényeivel telefestett jelmezükben, két-két domonkos rendi baráttal az oldalukon. Lovasok, gyalogosok az inkvizíció zászlajával, végül maguk az inkvizítorok. Miután mindenki elfoglalta a helyét a szertartást szentbeszéddel nyitották meg.
Szívet gyönyörködtető látvány lehetett az is, amikor Valenciában, az 1607. január 7.-én tartott auto da fé alkalmával egy Isabel Conteri nevű 13 éves leányon 100 korbácsütést csattogtattak el, miután előzőleg megtortúrázták (a kínzás hivatalos, szabályszerű formája, szakemberek által végrehajtva). A bírák jó szívére vall, hogy nem a megszokott 200-at utaltak ki neki. Megértően jártak el egy Magdalena Cahet nevű nővel is, tekintettel voltak arra, hogy 76 éves és szívbajos, tehát nem tortúrázták meg, csupán százat vertek rá szíjkorbáccsal.
Voltaire szerint „ha egy ázsiai ember éppen valamely auto da fe napján érkeznék Madridba, nem értené, hogy tulajdonképpen mi az, amit lát: népmulatság? egyházi ünnep? áldozati szertartás? vagy éppen vágóhíd? Hát mindez együttvéve! „