2. Schola, exodus Zágráb

A legközelebbi képnél, úgy tudom egy pulóverben álltam a vonatoknál, és kétségbeesetten próbáltam visszajutni a városba ahol éltünk, ahol ez az egész indult. Felkapaszkodtam egy tehervonatra, de a vontatós kocsiknak nem volt alja. Beléjük kapaszkodtam minden végtagommal, és úgy húztam ki egészen addig míg nem érkeztünk meg a saját országomba, aminek szintén nem volt neve. Itt buktam le először. A járőrbusz elől próbáltam elbújni a vontatós kocsi körül. – Nehogy észrevegyen,különben végem! – Erre csak kiszúrt valami venezuelai vendégmunkás. Elpanaszoltam neki mi a gondom. Kedves volt a végletekig, egy cseppnyi rosszindulat nem jött ki belőle. Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja milyen érzés ez. Így érkezhetett ide ő is. A félelem a torkomban rohangált fel és alá mint valami megőrült turhagombóc. Szédültem, valami régi zeneszám ment a fejemben és úgy éreztem, bármelyik pillanatban simán elhányom magamat. Félbehajtott egy hatalmas méretű piros-sárga-fekete papírt és a kezembe nyomta. Azt mondta ez hamispénz. Gyorsan húzzak el innen, mielőtt valaki meglát és egyek valamit mert nagyon rossz színben vagyok. Megindultam, jobbra-balra hánykolódva a peronok között. Járdaszigetről szigetre ugrándoztam egy emberöltőnek tűnt. Mire kiértem a kajáldához este lett.