Wolf Kati tavalyi Eurovíziós Dalfesztiválon énekelt dala,
– melytől sokan várták, világsztár születik, s a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez,
– amivel világnézettől, politikai háttértől függetlenül a teljes magyar sajtó egyetértett,
– tehát létrejött végre az áhított nagy magyar egység – persze, hogy az idiotizmusban, mi másban,
csak ennyire lopás:
A dal feltöltője a Magyar Televízió Eurovíziós Dalfesztivál Csapata, vagy mi.
Ünnepi bevásárlás közben telefonon jött a hír. Hangosan nevettem. A hírhozó felvetette, hogy írhatnék valami elemzés félét Kovács Ákos munkásságáról, onnan, hogy „halott virágok illatát nyögik a fák”, addig, hogyZámbó Jimmyttöbbre becsülöm. Hát tessék:
ezzel az epizóddal
köszöntünk téged Kossuth-díjad alkalmából.
Á, nem kell megköszönni! Szóra sem érdemes. Mint kitüntetett művészeted.
A szálak valamikor 1968-ban egy miami étteremben futottak össze, ahol az 55 éves Frank Sinatra, néhány gengszter haverja, meg Paul Anka üldögéltek. Eszegetés-iszogatás közben Sinatra kibökte, hogy nagyon elege van már a show businessből, és kiszáll. A 27 éves Ankának egész hazáig ez járt a fejében. New Yorki otthonában elővette a fiókból a másfél éve ott heverő dalt, egy kicsit megigazította, és megírta a szövegét. Olyan szavakkal, amit ő, Franktől, de főleg gengszter haverjaitól eltérően sosem használt volna. Éjjel egykor kezdte, reggel ötre lett kész, és nyomban felhívta Sinatrát Las Vegasban. (Nem keltette fel, ott akkor még este 8 volt.) A számot Los Angelesben december 30.-án fél óra alatt vették fel, és 1969 elején jelent meg:
Igazi souvenir. A dalt Anka franciaországi nyaralásán vásárolta 1967-ben. Meghallotta, nem tetszett neki, de érezte, hogy van benne valami, hát hazavitte. Szöveget nem vett vele, mert egyrészt franciául van, másrészt meg miről szólhatna másról a Comme d’habitude (Szokás szerint)