Kuczka Péter
(1923-1999)
(1923-1999)
Nyírségi napló (1953)
4 Az öregasszony megállott a dűlő
sarkán a vedlett akácfák alatt,
oly szürkén, mint egy vizekbe merülő
roncs ág, vagy hétköznapi gondolat,
s tompán, mintha a föld szólalna meg
beszélt, szórta a panaszt és az átkot, –
ezt a jajokkal és istennel kevert
vad litániát, sötét miatyánkot.
Keskeny válláról csengve földre csapta
a munkától kifényesült kapát,
és vékony öklét úgy döfte magasba,
akár a szélben országúti fák,
és szájából, e fogatlan üregből
szaggatottan és csúnyán bugyogott,
mintha a gyomor nehéz ételt vet föl,
a zokogással elkevert szitok.
sarkán a vedlett akácfák alatt,
oly szürkén, mint egy vizekbe merülő
roncs ág, vagy hétköznapi gondolat,
s tompán, mintha a föld szólalna meg
beszélt, szórta a panaszt és az átkot, –
ezt a jajokkal és istennel kevert
vad litániát, sötét miatyánkot.
Keskeny válláról csengve földre csapta
a munkától kifényesült kapát,
és vékony öklét úgy döfte magasba,
akár a szélben országúti fák,
és szájából, e fogatlan üregből
szaggatottan és csúnyán bugyogott,
mintha a gyomor nehéz ételt vet föl,
a zokogással elkevert szitok.
Mert zokogott már. Rázta tehetetlen
dühe és mindenféle fájdalom,
hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,
s nem lesz öregségére oltalom,
s hogy eddig be nem teljesült remények
szítták erejét és a föld s a nap,
és hatvan hosszú és keserves évet
nyögött az élet igája alatt.
És zokogott a kicsi öregasszony,
már nem átkozott senkit, csak magát,
megvert kutyaként nyöszörgött panaszlón,
remegve, mint az országúti fák,
csitult lassacskán, a fekete kendőt
arcába húzta, aztán vontatott
léptekkel – mert várta a szedetlen föld, –
minket a dűlő sarkánál hagyott.
Elvtársak, ott az északi falukban,
hol gyárak füstjét nem viszi az ég,
hol nem dörög vasút, és nincs még villany,
megláttátok-e ezt a nénikét?
Nektek kell lenni jó szónak és tettnek,
emberi fénynek a villany helyett,
kultúrának, könyvnek és szeretetnek,
mely mutat eljövendő éveket.
Gondoljátok meg jól, ti ott a Pártot
jelentitek s a segítő Hazát.
E síró öregasszony az anyátok,
űzzétek széjjel gondjai raját,
hogy szép öregség legyen a jutalma,
s mosoly lengjen a tisztes ráncokon,
mikor magát süttetni a kispadra
kiül tavasszal a zengő napon.
dühe és mindenféle fájdalom,
hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,
s nem lesz öregségére oltalom,
s hogy eddig be nem teljesült remények
szítták erejét és a föld s a nap,
és hatvan hosszú és keserves évet
nyögött az élet igája alatt.
És zokogott a kicsi öregasszony,
már nem átkozott senkit, csak magát,
megvert kutyaként nyöszörgött panaszlón,
remegve, mint az országúti fák,
csitult lassacskán, a fekete kendőt
arcába húzta, aztán vontatott
léptekkel – mert várta a szedetlen föld, –
minket a dűlő sarkánál hagyott.
Elvtársak, ott az északi falukban,
hol gyárak füstjét nem viszi az ég,
hol nem dörög vasút, és nincs még villany,
megláttátok-e ezt a nénikét?
Nektek kell lenni jó szónak és tettnek,
emberi fénynek a villany helyett,
kultúrának, könyvnek és szeretetnek,
mely mutat eljövendő éveket.
Gondoljátok meg jól, ti ott a Pártot
jelentitek s a segítő Hazát.
E síró öregasszony az anyátok,
űzzétek széjjel gondjai raját,
hogy szép öregség legyen a jutalma,
s mosoly lengjen a tisztes ráncokon,
mikor magát süttetni a kispadra
kiül tavasszal a zengő napon.