(1923-1999)

 

Nyíreségi napló (1953)

 

 

7   Ezt láttam. Így volt. Ez volt az igazság
     és az igazság kommunista szó.
     Kinn a felhőket őszi szelek hajtják,
     az ég rongyos, mint harci lobogó.
     Ha vizek sírnak, velük sírok én is,
     ha föld megfagy, én megfagyok vele,
     deres hajnalon deres lesz a fém is,
     pusztán meghal a költő éneke.
     Mi fájt legjobban? Nem a durva szó,
     s nem ütéseivel a rágalom,
     mert magát üti a rágalmazó,
     s jaj annak, ki elbotlik egy dalon.
     Jaj annak, aki költőjét nem érti,
     mert az nem érti nemzete szavát,
     s a valóság csak elképzelés néki,
     a föld felett derengő délibáb.

     Én nem hiszek semmilyen délibábnak,
     akkor sem, hogyha csábítón remeg,
     de lépcsőfokról, mit gránitba vájnak,
     s a verítékről mondok éneket.
     Hát mi is fájt? Hogy nem értettek újra,
     nem ragadták meg segítő kezem,
     hogy ezer száj a régi nótát fújta,
     hogy megint megbotlott az értelem.
     És önként alá rendelem magam
     az értelmes és tiszta fegyelemnek,
     szolgája vagyok, – ha szolgája van, –
     de emeltfejű rakója e rendnek,
     mert az enyém ez, enyém és tiéd,
     negyvennyolc s tizenkilenc nékünk hagyta,
     annyi rabságban meghalt nemzedék,
     és a mártírok ránknéző csapatja.
     Hát mért hiszitek, hogy én ellene
     akarnék cselekedni dédapámnak,
     hát mért akarjátok, hogy szellemem
     befelhőzze nagy árnyával a bánat,
     miért meritek csak gondolni is,
     hogy lerombolnám, amit építettem?
     Mint testben vér, mint fában él a víz,
     úgy élek a magunkalkotta rendben.
     S itt senkinek sincs törvénye s joga
     ahhoz, hogy engem üssön és taposson,
     és senkinek sem lehet ostora,
     hogy az igazság húsába szaggasson.
     Azt írtam, amit láttam és a mélyét,
     az időt, amely előre halad.
     Tudom, a követelés szenvedélyét
     csak tettek igazolják s nem szavak.
     Én tettekben akarok élni, jó,
     enyhítő, harcos, szép cselekedetben,
     hogy a boldogság, akár a dió,
     édessé érjen áhító szívünkben.
     És fel akarom emelni szavam,
     – ez kötelesség, melyet Lenin rámmért,
     hogy ne legyen nálunk boldogtalan, –
     az országért és minden kis családért.
     S te, történelem méhéből szakadt
     pártom, te gyújtod lelkemet pirosra.
     Ezért rovom az igaz szavakat
     az indulattól gyűrött papírosra.