Kuczka Péter
(1923–1999)
Nyírségi napló (1953)
2 "Jó tanulás épít új országot nékünk!" –
dalolja a falon a felirat.
Az olajos padlón falhoz támaszkodva
férfiak kuporganak.
Újságpapírba sodort cigaretta
izzik a bütykös, nagy ujjak között,
padokban asszonynép, fejük felett a
két petróleumlámpa füstölög.
Künn sötét van, itt benn a csönd.
A tréfa forrása sem bugyog.
Komor parasztok mélyrehajtott fejjel
rágják a napraforgót és a tökmagot.
Hányszor ültek már pásztortüzek mellett,
vagy árokszélen ilyen szótlanul,
konokul nem tették, mit tenni kellett,
s kérdésre is hallgattak válaszul.
dalolja a falon a felirat.
Az olajos padlón falhoz támaszkodva
férfiak kuporganak.
Újságpapírba sodort cigaretta
izzik a bütykös, nagy ujjak között,
padokban asszonynép, fejük felett a
két petróleumlámpa füstölög.
Künn sötét van, itt benn a csönd.
A tréfa forrása sem bugyog.
Komor parasztok mélyrehajtott fejjel
rágják a napraforgót és a tökmagot.
Hányszor ültek már pásztortüzek mellett,
vagy árokszélen ilyen szótlanul,
konokul nem tették, mit tenni kellett,
s kérdésre is hallgattak válaszul.
Nagyrészük most is hallgat, meg se szólal,
csak megbújik a csönd sűrűiben,
és idegesen nevetnek a lányok,
mikor kiáltva szól valaki: "Nem!"
Az igeneket és nemeket számláljuk,
együtt marad-e a szövetkezet?
És nézem a sok gondolkodó arcot,
néma szájat, beszédes szemeket.
Mért is nem tudom megmondani mindnek,
a csökönyösnek és az elvadult
konoknak is, hogy markolja a lábát,
akár a csapda, vasfoggal a múlt,
mert nem ellenség talán egyikük sem,
csak sebei nem gyógyultak a zordon,
sovány években s marja lelküket
boldogtalanság és magántulajdon.
Csak nem tudják még pontosan: övék
az utolsó fűszálig ez az ország,
a becsület, a föld, a víz, az ég,
s nem tudják, hogyan fogják kézbe sorsát.
Itt ülnek s a maghéjat köpködik,
a füst, az éj s a múlt sűrűiben,
"Nem! Nem!" – mondják, csak néha némelyik
mondja fontoltan és lassan: "Igen!"
csak megbújik a csönd sűrűiben,
és idegesen nevetnek a lányok,
mikor kiáltva szól valaki: "Nem!"
Az igeneket és nemeket számláljuk,
együtt marad-e a szövetkezet?
És nézem a sok gondolkodó arcot,
néma szájat, beszédes szemeket.
Mért is nem tudom megmondani mindnek,
a csökönyösnek és az elvadult
konoknak is, hogy markolja a lábát,
akár a csapda, vasfoggal a múlt,
mert nem ellenség talán egyikük sem,
csak sebei nem gyógyultak a zordon,
sovány években s marja lelküket
boldogtalanság és magántulajdon.
Csak nem tudják még pontosan: övék
az utolsó fűszálig ez az ország,
a becsület, a föld, a víz, az ég,
s nem tudják, hogyan fogják kézbe sorsát.
Itt ülnek s a maghéjat köpködik,
a füst, az éj s a múlt sűrűiben,
"Nem! Nem!" – mondják, csak néha némelyik
mondja fontoltan és lassan: "Igen!"