Sőth Sándor, 1988. Fotó: Halas István

Annak ellenére, hogy a Megáll az idő című kultfilmet gyerekkorom óta ismerem, először csak tíz éve hallottam a filmben Pierre-t játszó Sőth Sándor zenekaráról, a Spenótról. Az Ultra Rock Agency című tematikus blogon fedeztem fel őket, és azóta is a kedvenc magyar zenekaromként konferálom fel őket új ismerőseimnek. Legtöbbször jól jön a térítés, mert nem igazán szokás ismerni a Spenót paranoid szintilüktetéssel tarkított new wave/post punk ihletésű zenéjét. Ráadásul szomorú módon végül a Spenót nem került be a nyolcvanas évek ún. underground panoptikumába. A többi, akkori zenekarhoz képest viszonylag keveset lehet tudni róluk, ezért borzasztóan örülök annak, hogy összejött ez az interjú az egyik alapítóval, Sőth Sándorral – aki nem mellesleg zenés pályafutását követően a nemzetközi filmszakmában is szép karriert  futott be producerként, forgatókönyvíróként és rendezőként.

Honnan jött a zenélés? Kinek az ötlete volt a Spenót?

Tóth Zoli (a gitáros, akiből a későbbiekben Spenót Zoli lett) ott lakott a Mester utcában és én akkoriban a húgával jártam több évig, úgyhogy ott lógtam állandóan náluk. Akkor kezdtünk el zenélni  és azon filóztunk, hogy mi is legyen a zenekarnak a neve. Volt ott egy több kötetes kiadás, A magyar irodalom története, amit a színe miatt úgy hívtak, hogy ‘a spenót’ és erről neveztük el a bandát.

A kezdetekkor afféle szobaprojektnek szántátok, vagy világmegváltó terveitek voltak vele?

A nyolcvanas években az embernek csak és kizárólag apokaliptikus, világmegváltó tervei voltak. Az egy nagyon egzisztencialista időszak volt.

Milyen értelemben?

A Spenót zenekar (Zentai László, Povorai Gábor, Mosonyi Csaba, Huszári István, Sőth Sándor)

Hogy az ember állandóan attól tartott, hogy az apokalipszis minden pillanatban itt van a világban. Hamvas Béla is például akkor lett felfedezve, stencilezett példányokat olvastunk. Állandó volt az atomháború réme, a hidegháború még úgy tűnt, hogy húsz évig is el fog tartani. Én pedig 14 évesen már Franz Kafkát olvastam, benne volt a korszellemben. Kint az utcán ment az ’emberarcú szocializmus’, de azért az egy nagyon szemellenzős rendszer volt. Ugyanakkor beléptél egy egyetemi kollégiumba, vagy egy Kulich Gyula téri művelődési házba és ott összejött 300 fiatal, akik nagyon progresszív értelmiségi közönség voltak.

Pontosan attól, hogy a szövegekben a sorok között volt a lényeg elrejtve, ettől mindig volt a fellépéseknek egy nagyon erős hangulata: ott volt a lényeg, nem kimondva, mert ugyebár voltak besúgók és provokátorok a közönség soraiban…

Mikor kezdtetek koncertezni?

A nyolcvanas évek elején, 1981, 82, 83 … ez egy olyan korszak volt aminek az emlékeit nagyrészt köd lepi be, mert akkoriban az éjszakában éltünk és nehéz volt számon tartani, hogy pontosan mi történik. Én 1986-ban mentem ki Nyugat-Berlinbe tanulni és tulajdonképpen akkor lett vége a zenekarnak.

Tehát nem volt kimondva a feloszlás, egyszerűen abbamaradt?

Mosonyi Csaba, Horváth Csilla, Vámosi Ildikó

Abbamaradt, mert egész egyszerűen nem lehetett megvalósítani azt, hogy kint vagyok és közben itt is toljam a zenekart. Nem volt más aki ezt tovább vitte volna, ráadásul a többi zenész mindenféle zenekarokban játszott – például a Mosonyi Csaba aki billentyűzött, ő aztán később a Sexepilben játszott – szóval a többiek folytatták a pályafutásukat.

A Spenóttal nem merült fel az újra összeállás gondolata?

De felmerült, csak annyi felé szakadt szét a zenekar, hogy lehetetlenség volt. Az énekes Svájcban, a billentyűs Belgiumban, voltak akikről nem is tudtuk, hogy hol vannak, én ugye Berlinben, majd aztán LA-ben, úgyhogy nagyon nehéz lett volna ezt az egészet rebootolni.

Nyugat-Berlinben mit tanultál?

Budapesten az ELTE-re jártam először. Zenei korszakom boldog céltalansága közepette atyai  jó barátomnak, Bereményi Gézának volt egy nagyon jó félmondata arról, hogy valahogy rendszerbe kell foglalni az életem, különben benne maradok. Ettől az elejtett megjegyzéstől  mintegy nappali világosság támadt előttem. Megkérdeztem valakit, hogy melyik a legnehezebb tanszék az egyetemen. – “Hát a Gestapo tanszék.” válaszolta a cinikus bölcsész.” Gestapo tanszék? -“Hát a német szak.” “Oh”.

És mivel én gyerekkoromban már (szülői kényszerítésre) tanultam németül, fogtam magam, összeszedtem a gimnazista tankönyveket és felkészültem a felvételire. Ez olyan jól sikerült, hogy közel maximális pontszámmal felvettek német-magyar szakra. Az első év végén jöttek Zsilka János strukturális nyelvészeti, szemantikai előadásai, azok fantasztikusak voltak, még a Bódy Gáborék is hozzá jártak. Amikor később a nyelvtörténeti dolgok jöttek, már kevésbé voltam meggyőződve arról, hogy itt van-e az én helyem…

A Megáll az idő annyira felkeltette az érdeklődésemet a filmezés iránt, de nem annyira  mint színész, hanem sokkal inkább arra, hogy a kamera mögötti titokzatos vilag izgatott a legjobban.

Tehát a Megáll az idő volt az első filmes tapasztalatod? Hogy kerültél a filmbe?

Igen, a Megáll az idő volt az első. Annak idején jártam le csövezni  (ácsorogni) a Felszabadulás térre (akkoriban ezt csináltuk Facebook helyett) ahol egy ott lézengő barátom indult a Mafilmbe, van valami szereplőválogatásra és nem volt kedve egyedül odamenni, úgyhogy megkért, hogy kísérjem el. Akkoriban hosszú hajam volt, kitűrt kockás ing, nagybátyámtól örökölt fekete XL-es bőrzakó – ez volt a dress code ha valaki adott a megjelenésére, mint csöves. Megérkeztem haverommal a Lumumba utcába,  ahol a statiszta válogatás folyt. A földszinten körülbelül 300 gyerek zajongott. Ebben a tömegben nem volt elkülöníthető hogy ki kivel van, úgyhogy engem is többedmagammal betessékeltek egy szobába, ahol valamilyen szituációs játékban kellett, hogy részt vegyek. Hazamentem, gyorsan elfelejtkeztem az egészről, de két hét múlva jön egy távirat, hogy menjek még egyszer. Akkor már csak 100 gyerek várakozott. Megint el kellett valamit játszani a többiekkel,  megint megköszönték, es mondták hogy majd értesítenek. Két hét múlva megint távirat, akkor már csak 20 gyerek volt ott…Aztán már csak 4…. Végül meglátogatott a rendező asszisztense és közölte velem, hogy kiválasztottak engem a Megáll az Idő című filmnek az egyik főszerepére – csupán egyetlen dolog van, amit meg kellene beszélnünk, mégpedig hogy a hajamat le kéne vágatni. Erre én habozás nélkül rávágtam “Kösz szépen, nagyon kedvesek vagytok, hogy rám gondoltatok, de én a hajamat nem vágatom le semmiért”.  Ők persze nem adták fel, addig győzködtek, míg végül is beadtam a derekam és levágattam a hajamat, hát így kerültem be a Megáll az idő-be.

Ezután nem sokkal később Gothár Péter elhívott a Vígszínházzal szemben működő egykori Berlin étterembe és ott mutatott be a film írójának, Bereményi Gézának, aki azóta atyai jó barátommá vált. Vicces, hogy pont a Berlin étteremben találkoztunk. Valahol meg volt talán írva, de akkor én még nem tudtam, hogy néhány év múlva Nyugat-Berlinbe fogok kimenni.

Közben ment a zenekar is, az akkori generációk színe- java írt nekünk dalszövegeket, Bereményi Géza, Korniss Mihály, Menyhárt Jenő, Pajor Tamás. Nagyon jó kis repertoárunk volt, az akkori generáció színe-java.

Ha jól tudom, tag is viszonylag sok volt a zenekar fennállása során.

Sőth Sándor a Neurotic zenekarral. Fotó: Vető János

Nem volt nagy fluktuáció, de ez úgy ment, hogy néha egy-egy közös koncert alkalmával én is basszusoztam a Balatonnal, vagy a Neurotic-kal, volt egy átjárás a zenekarok között és sok időt töltöttünk együtt. Nekem életem első zenekara a Szűzoltók nevű zenekar volt, amit 12 éves korunkban a Pajor Tamással alapítottunk. Egy fotó maradt fent róla, ahogy 13 évesen egy próbateremben  csörömpöltünk, valahol a Rácz Aladár utca tetején. Arról felvétel már nem maradt, de én már akkor basszusoztam, Tamás énekelt és gitározott, aztán utána jött a gimnázium és mindkettőnket elragadott a saját projektje.

Te mindig a basszusgitárnál maradtál?

Valahogy igen.

Dalokat is írtál?

Igen és dalszövegeket is. Vittem is őket a próbaterembe, aztán addig próbálkoztunk, amíg azokból számok nem lettek.

A Spenótban demokratikus volt a munkafolyamat?

Legtöbbször egyvalaki elkezdett játszani és a többiek valamit kitaláltak hozzá. Utána ebből kialakult valami, ami már a hallgathatóság szintjén volt és mi ezt az egészet nagyon élveztük.

A Spenót zenekar (Zentai László, Povorai Gábor, Mosonyi Csaba, Huszári István, Sőth Sándor)

Most ugrok egy nagyot az időben: körülbelül egy hónappal ezelőttre. Vető János nagyon jó barátom maradt, vele egyébként csináltunk egy filmet is, aminek az a címe, hogy Johnny Gitár. Eltelt harminc év és egyszer csak megjelenik Los Angelesben, felhív, hogy “Itt vagyok a Lukinnál. Van gitárod? Gyere zenéljünk.”. Úgyhogy azon találom magam, hogy ülünk Lukin Gábor lakásában Hollywoodban, János mutatja ukulelén az új számot, — egy két há négy  — és hirtelen azon kapom magam, hogy mintha nem is telt volna el 35 év, mintha tegnap lett volna, elkezdtünk zenélni… El is neveztük a projektet “Hollywood Tapes”-nek. Annyira jó volt a semmiből 180-ra felpörgetni a dolgot, hogy utána rögtön forgattunk hozzá egy videoklipet lent a Santa Monica beach-en! Totál visszajött a zene, egyébként is életemnek egy boldog, termékeny, kreatív korszakában vagyok ismét, szóval elhatároztam, hogy csinálunk egy lemezt bakeliten, majd kiadjuk limited edition formában, talán crowdfunding megoldással. Van már 2-3 számunk felvéve stúdióban, szerintem előbb-utóbb összerakunk egy 40 perces anyagot.

Az eredeti felszerelésed megvan még?

Nem, vettem azóta egy 1986-os Ibanez Studio basszusgitárt egy garázs-kiárusításon, azt most kicsit felújítom.

Hogy lehetséges, hogy ennyire kevés lenyomata van a Spenót létezésének? Például az interneten is alig lelhető fel információ, míg a korabeli zenekarokról azért akad bőven.

A Szűzoltók zenekar Pajor Tamással

Volt, csak az internet előttről. Nekem vannak megőrzött  újságcikkeim, csak azok meg nem kerültek fel a netre. Ez a nyolcvanas évekbeli korszak nagyjából ezekben él… A többiek azóta is Magyarországon vannak, aktívan zenélnek és promótálják is magukat. Mi meg valahogy szétszóródtunk a világban,… pedig lehet kellett volna. Úgy voltunk vele, hogy ez egy korszak volt, jó volt, és vége lett. Egyszer már volt egy ilyen nekilendülés, hogy a Youtube-ra 1-2 számmal tettünk fel videót régi fotókkal.

Érdekes módon mozgókép egyáltalán nem maradt fent, csak fotó. Az akkori videotechnika nem volt azon a szinten. És az underground műfajnak nem volt igazán gazdája akkoriban. Később aztán a technika jobb lett, a műfajnak attól kezdve lett gazdája, amikor Xantus János forgatott a Neurotic-kal.

A kislemez kiadása hogyan jött?

Az ORI hirdetett akkoriban tehetségkutató versenyeket, ezek az újságokban is benne voltak, az egyiken mi is felléptünk. De arra a kis lemezre sem engedték azokat a számainkat feltenni, amik igazán politikusak voltak, például a Nyolcvanas évek, pedig ez lett volna inkább korszak-meghatározó szám. Választottak inkább két ártalmatlanabb számot: Spenót folyik az ereimben (Samba), illetve Hová tűntek a szőke nők. Persze örültünk a lehetőségnek, dehát ennél azért voltak ütősebb számaink…

Egyszer még a Piramisnak is voltunk az előzenekara az Ifjúsági Parkban – úgy megdobáltak minket a Piramis rajongók, hogy az csak na. Soha nem fogom elfelejteni, az énekesnőnk, a Csilla egy átlátszó nylon esőkabátban volt és próbáltunk énekelni-gitározni, ezek a bigott rockerek dobálták a sörösüvegeket, dehát azért megcsináltuk. Nem volt olyan rossz, 40-45 percet játszhattunk, megúsztuk anélkül, hogy valaki fejbe talált volna egy súlyosabb tárggyal, de azért örültünk, amikor már lent voltunk a színpadról. Nekem a legjobb emlékeim ezek az egyetemi klubok voltak: a közgáz, vagy ott a Skála mellett volt a Bercsényi kollégium, azok csodálatos koncertek voltak.

Ha jól tudom, volt pár érdekesség a színpadi megjelenésetekben, spenót színű arcfestés, beöltözés, gimmickek…

A csajok festették ki egy kicsit magukat, mi viszonylag normálisan néztünk ki (kicsit csövesen). A gimmick az volt, hogy volt két énekesnő, akik nagyon punkra voltak alakítva. A srácok meg adták hozzá a hátteret, szóval ez gender-ügyileg nagyon korrekt projekt volt.

A közönség is nagyjából ugyanaz volt, mint a többi akkori zenekarnál, pl Európa kiadó ?

Persze, mindig ezekkel a zenekarokkal játszottunk együtt előzenekarként. Ebben a repertoárban voltunk benne, mint Európa kiadó, Trabant, Balaton, Sikátor. Most megjelent ez a Szőnyei Tamás– féle nagy plakát album is, nekünk is van több plakátunk benne. Nem maradt fent sok, de az a kevés benne van.

Az interneten több felvétel kering, nehéz megmondani melyik mikori és milyen felállásban készült. Milyen demóitok voltak?

A legelső korszakban a Spenót gitározott, a Csilla énekelt, ezen kívül volt basszusgitár és dob. Ez volt a post-punkosabb ősfelállás, volt ebből néhány koncertfelvétel is, akkoriban Villányi Zoli szaxofonozott néha.

Aztán utána volt egy olyan korszak, amikor már nem a Spenót gitározott, hanem egy Povorai Gábor nevű fiú. Ott volt egy billentyűs is és két lány énekelt. Akkoriból van egy nagyon jó koncertfelvétel, ami rajta is van a 2008-as újrakiadáson.

A harmadik korszakban készültek elég jó demók, amiket stúdióban vettünk fel, ezek elektronikusabb hangzásúak és már nem a lányok énekelnek rajta, hanem én. Ezeket az újabb demókat már tisztán dobgépekkel, basszus szintivel, ilyesmikkel vettük fel.

A demóknál az volt, hogy elindítottunk egy kazettásmagnót, jó esetben néha négy sávos volt az a magnó és akkor azt tudtuk csinálni, hogy felvettünk egy sztereó sávot, majd utána ahhoz hozzájátszottunk még. Ez számunkra nagy szó volt, az akkori technikai lehetőségek mellett négy sáv nagy gazdagságnak tűnt. Amit még nagyon bírok egyébként Kaliforniában, hogy bárhova elmegyek, mindenhol van legalább egy gitár otthon, tehát valahogy mindenki egy kicsit zenél. Ez annyira vicces.

Mert a magyar ének-zene oktatás csak elveszi mindenkinek a kedvét.

Hát biztosan! (nevet)

Melyik számaidat szereted a leginkább?

Az egyik a ‘Mint a hal a vízben…’, annak Pajor Tamás írta a szövegét, a zenét pedig én. Aztán van a ‘Nyolcvanas évek’, illetve van 1-2 egzisztencialista hangulatú szám, ami tetszik.

Ezek szerint a sötétebb, vészjóslóbb számok állnak közel hozzád.

Valami miatt igen, nekünk igazából ez volt a fő irányvonal, akkor a korszakban azért ez eléggé benne volt. A két kislemezes számunk abszolút nem volt jellemző a csapatra, de azokat is nagyon élveztük – életünkben először dolgoztunk stúdióban. Mi ugye egy légópincében gyakoroltunk Budafokon, utána a pincéből feljöttünk és játszottunk kultúrházakban, illetve leginkább egyetemi klubokban, de az, hogy bekerültünk egy ilyen profi közegbe, ahol felvettük a két számot, az csodálatos élmény volt.

Ez melyik stúdió volt egyébként?

Nem a lemezgyár központi Rottenbiller utcai stúdiója, hanem valahol Budaörsön egy kisebb, külső stúdió.

Mostanában milyen zenét hallgatsz?

Nagyon sok mindent, Los Angeles zeneileg elképesztő hely. Jazz klubokba járok néha, múltkor voltam egy koncerten, egy Nate Smith nevű dobosén. Elképesztő volt, aztán kiderült, hogy még Michael Jacksonnal is játszott. Szóval őrületes dolgokat látok és hallok zeneileg, meg annyifélét, hogy ez nagyon inspiráló.

Gyakran jársz koncertekre?

Nagyon sok koncert van, voltam a Coachella fesztiválon is, ahol nagyon jó dolgok vannak. Van egy új jazz zenész, akit úgy hívnak, hogy Kamasi Washington, hát elképesztő az a fickó, ő az új Herbie Hancock. Aztán például a Vulfpeck-et is nagyon bírom, de van rengeteg black, hip hop és mindenféle elképesztően izgalmas zenét hallgatok (Gary Clark Jr., Run The Jewels, King Krule…). Van az a srác akit most lőttek le Floridában (XXXTentacion); az én srácaim állandóan a West Coast hip hopot hallgatnak, amiknek egy nagy része nekem nem izgalmas, de amikor berakták ezt a srácot, ez egy emelettel jobb, mint az összes többi. És akkor két héttel később lelőtték…

Szörnyű dolog volt Prince, illetve Tom Petty halála is!

David Bowie?

Hát ő félelmetes volt, mert kijött ez az utolsó lemeze, pont megjött a lemez talán szombaton (mert természetesen előre megrendeltük), vasárnap meghallgattuk és hétfőn jön a szalagcím, hogy meghalt. Mintha ez ki lett volna találva, hogy akkor jelenjen meg a lemez.

Mondhatjuk, hogy gyűjtöd a vinyleket?

Igen, nekem Budapesten már volt egy alakuló gyűjteményem a nyolcvanas évekből, amit nem dobtam ki soha, de el lettek téve.

Azt elég bölcsen tetted…

Utólag most már én is örülök neki. Viszont Amerikába nem tudtam átvinni őket és nagyon szomorú voltam, hogy ott vinylek nélkül kell élnem. Akkor azt mondta egy barátom, hogy ‘Miért nem kezded el a kaliforniai gyűjteményedet?’ és gondoltam milyen igaza van. Vettem egy lejátszót két tisztességes active box-szal és elkezdtem az ottani gyűjtést és nagyon érdekes, mert annyira másfajta zenékre akad ott az ember. Egyrészt az egész funk / motown korszak, rengeteg izgalmas zene kerül felszínre … az ember utánanéz egy-egy dolognak és mindig talál valami újat. Meg hát ott mindenki vagy forgatókönyv író, vagy zenész …

…vagy mindkettő! Eléggé régi vágású zene-őrültnek tűnsz, meg említetted a budapesti gyűjteményedet, most már igazán elmondhatnád, hogy annak idején miket hallgattál, amikor a Spenótot csináltátok!

Sose fogom elfelejteni, amikor annak idején egyszer megjelent nálam a Pajor és hozta a Police-tól a Walking on the moon-t, felraktuk, és mintha ezzel nekünk egy új korszak kezdődött volna. Frank Zappákat hallgattam még, meg igazából mindenfélét, mert már akkor is elég széles skálán mozogtam.

Magyar zenék?

Hogyne, nagyon sok LGT-t természetesen, a Piramisnak is bírtam sok számát, vagy a Frenreiszt, a Minit, az Omegát. Ezeket mind hallgattam, lemezen is megvannak.

Szépen az ember előbb utóbb mindenféle zenét kipróbál, körbejár…

Csodálatos ez a kalandozás, mert hogy honnan indulsz és hova érkezel, abban az út a lényeg, nem? Hogy haladj.

Olyan, mint a drogfüggés, mindig kell valami új stimulus, ami beindítja az ember agyát…

Persze és amióta van a Spotify, ez elképesztő, mert egyrészt ahogy eszembe jut valami, azonnal meg tudom kb. 95%-os eséllyel találni, másrészt mellé még oda van rakva valami, amit nem ismerek és így aztán lehet kalandozni órákon keresztül…

Ez most egy kicsit irreleváns sztori, de én csak 2-3 hónapja használom a Spotify-t és onnan értesültem a 2009-es Spenót újrakiadásról is, illetve annak köszönhetően hallottam először a Modern Idők című számot a teljes valójában (a verziónak amit addig hallottam, hiányzott a vége).

Az már egyébként az utolsó, elektronikusabb hangzású Spenót korszakból származó viszonylag jó minőségű felvétel.

Ahogy beszéltél arról a korszakról, az a benyomásom lett, hogy addigra ez nagyrészt szóló projekt volt számodra?

A Spenót zenekar (Zentai László, Sőth Sándor, Huszári István, Mosonyi Csaba, Povorai Gábor)

Nem, abban még közreműködtek zenésztársak, de én énekeltem, írtam a szövegeket és volt egy határozott stílusbeli elképzelésem. Ez volt ez az elektronikus, kicsit szigorúbb stílus. Visszagondolva nem volt egyáltalán rossz ez az irányvonal.

Érdekes, hogy Magyarországon nem annyira vitte tovább senki ezt az irányvonalat.

Hát igen, utána már engem sem annyira érdekelt, mert új vizekre eveztem, de látod milyen érdekes az élet, hogy most visszajutunk ugyanide.

Hogy alakult aztán az életed Németországban?

Nyugat-Berlinben elvégeztem az ottani film főiskolát, azóta rendeztem, különböző forgatókönyvekben vettem részt, produkáltam filmeket, most megint írok. Az utóbbi években inkább mint producer dolgoztam, de most ismét kreatívabb irányba indultam el. Soha nem állok meg egy helyen, érzem, hogy mindig új és izgalmas kihívások vannak és akkor ami inspirál, azt csinálom.

Veled kapcsolatban aztán nem igen lehet skatulyákban gondolkodni…

Sőth Sándor, 2018. Fotó: RNR666

Én magammal kapcsolatban sem tudok, mert magamat is meglepem. Nem gondoltam volna például, hogy újra zenei projektben találom magam, aztán ez egy hét alatt ez megváltozott. És igen, azt hiszem mintha menekülnék is attól, hogy valamiben benne ragadjak és aztán úgy maradjak…

Ehhez képest azért vicces, hogy a legtöbben úgy emlékeznek rád, mint a Megáll az idő Pierre-jére, ami végső soron talán a legkevésbé jellemző rád (azaz mint színész)…

Igen, de az mindannyiunkat, akik a filmben benne voltunk, meghatározott. Hatalmas dolog volt látni a Koltay Sutyit, meg a Gothár Pétert, meg a Bereményi Gézát, meg úgy általában egy ilyen dologban részt venni. Azon túl, hogy nekem ott az volt a feladatom, hogy színészként játsszak, nekem az, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhattam, az meghatározta az életemet. És ez jó is, hogy ezt a filmet nem felejtették el, ma is ismerik és tud valamit mondani a mai fiataloknak.

Az külön érdekes, hogy ugye Pierre is lelépett az országból és aztán te is.

Fotó: FortepanHát most képzeld el, hogy a film végén elindultam Amerikába, és harminc év után pedig végre megérkeztem (nevet). Vagy ahogy Gothár Péter bemutatott Bereményinek a Berlin étteremben és akkor én még nem is tudtam, hogy Berlinbe fogok menni. Vagy hogy láthattam azt, hogy a kamera mögött mi történik és ennek része lehettem, az számomra meghatározó volt. Én eredetileg elektromérnök akartam lenni, forrasztottam például, erősítőket csináltam és volt egy tervem, hogy általános iskola után elmegyek szakközépiskolába és elektronikai dolgokkal fogok foglalkozni. Aztán jött a film és teljesen más irányba mentem, de azért jó, hogy értek az elektromos dolgokhoz. Csomó minden ami történik velünk, akkor nem látjuk egyből, mi az értelme, talán csak 10-20-30 évvel később…

 


OSZD MEG / SHARE:

Szólj hozzá / Comment ()


© Copyright 2013-2018 RNR666.