1. Előhang
 
Megmondom őszintén, nem nagyon szerettem azt a helyet. arra is emlékszem,hogy nem mindenre emlékszem. Az iskola ódon volt, és szürke. lucskos, azt sem tudom,végül hogyan égett le. mármint,azt tudom hogy hogyan, csak azt nem, hogy ilyen lucskossággal miképp. Úszott az egész, gombás volt sötét és nedves. Halálszíne volt igen. Ez a legjobb  szó rá.

2. Schola, exodus Zágráb

Szóval ebbe a halálszínű épületbe jártam iskolába. mindig is furcsán kezeltek, hiszen 22 éves volt a testem, a tudásom is, de a lelkem meg 12. még csak most jártam általánosba. Nagyon jó tanuló voltam. anyámék büszkék voltak rá, legalábbis a nevelő meg a fater. Kézzel készítettem modellszintű játékokat házilag, műanyag dobozba rakták őket és úgy tették ki az iskola halálszínű könyvtárába. Itt volt a PÍKEMBOR, ez volt a neve. Utólag persze csak egy pókember koppintás az egész, de hát kit érdekelt ez? Az osztályfőnökömet is átjárta a büszkeség ha rám gondolt. Egy gond volt velem, hogy kezelhetetlennek tartottak. Óvodában mindig hisztiztem mert kerestem valami vikinénit. Sírtam és földhöz vertem magamat, hogy nekem ő kell. olyankor átjött a másik csoportból kicsit ringatott aztán megígérte, hogy másnap ő lesz nálunk. Akkor megnyugodtam. Szóval hihetetlen egy gyerek voltam, élen jártam mindenben, de az emberi magatartás mint olyan, nálam esetleges volt. Ennek köszönhető, hogy egyiknap úgy döntöttem, hogy a lány osztálytársaimmal, akik viszont mindenhogyan 12 évesek, elsétáltunk Zágrábba. Felhúztuk a kabátokat és díszes csatárláncban elindultunk délre. Az útról homályos emlékeim vannak. Azt tudom, hogy kék szövetkabátom csak nekem volt, a többiek mind piros csizmákba,meg piros felöltőkbe voltak csomagolva, olyanok voltak körülöttem, mintha bálnavadász kapitány volnék, ők meg a cetvérben úszó alkalmazottaim. Zágrábba odaértünk, az már biztos, de hogy mit csináltunk ott, meg minek mentünk, arra megint nem tudok visszaemlékezni. Ez az írás nekem se ad sok mindenre választ, de mégsem céltalan, hiszen elég kalandos volt a dolog így is, meg talán valami visszaáll, talán jó balansz lesz, hogy kitudjam egyenlíteni a sokkot.
 
3. Kedves vendégmunkások

A legközelebbi képnél, úgy tudom egy pulóverben álltam a vonatoknál, és kétségbeesetten próbáltam visszajutni a városba ahol éltünk, ahol ez az egész indult. Felkapaszkodtam egy tehervonatra, de a vontatós kocsiknak nem volt alja. Beléjük kapaszkodtam minden végtagommal, és úgy húztam ki egészen addig míg nem érkeztünk meg a saját országomba, aminek szintén nem volt neve. Itt buktam le először. A járőrbusz elől próbáltam elbújni a vontatós kocsi körül. – Nehogy észrevegyen,különben végem! – Erre csak kiszúrt valami venezuelai vendégmunkás. Elpanaszoltam neki mi a gondom. Kedves volt a végletekig, egy cseppnyi rosszindulat nem jött ki belőle. Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja milyen érzés ez. Így érkezhetett ide ő is. A félelem a torkomban rohangált fel és alá mint valami megőrült turhagombóc. Szédültem, valami régi zeneszám ment a fejemben és úgy éreztem, bármelyik pillanatban simán elhányom magamat. Félbehajtott egy hatalmas méretű piros-sárga-fekete papírt és a kezembe nyomta. Azt mondta ez hamispénz. Gyorsan húzzak el innen, mielőtt valaki meglát és egyek valamit mert nagyon rossz színben vagyok. Megindultam, jobbra-balra hánykolódva a peronok között. Járdaszigetről szigetre ugrándoztam egy emberöltőnek tűnt. Mire kiértem a kajáldához este lett.

 
Folytatatás tovább
 

4. Az étterem
 
Bementem az amerikai típusú étterembe. Gyorsételeket szolgáltak fel. Kevés pénzem volt, az is hamis. Kinéztem valami olcsó mocskot, mindegy volt már, csak hadd töltsem fel magamat. A pénzt félbehajtva adtam oda, zokszó nélkül elfogadták, pedig végigjárt bennem az izgalom, vert a víz, a lábam hátra akart fordulni készen álltam a
menekülésre. De simán elrakta,  és már kezembe is nyomták a szintetikus jóságokat. Egyszerű piros doboz volt. Közepén egy lyuk. A sült krumpli meg a rántott hús, úgy jött ki belőle mint ezek a dobozos zsebkendők. Lassan akart véget érni a táplálkozás folyamata. Kezdtem ingerült lenni. Egy pillanatra leraktam. A tükörbe néztem. Magamat láttam, de a kinézetem 65 éves lehetett. Kopaszodtam, kék kockás ingem lógott rajtam, remegetem, sötét szemüveget viseltem. – Biztos az éhség miatt van – Azzal kiráztam az összes szart a dobozból és falni kezdtem két pofára, mikor is bejött egy újabb vásárló. Azt kérte amit én, de az én pénzemmel akarták a visszajárót elintézni
vele, szóval fogtam magamat és ott hagyva a szalvéta-vacsorámat, kirohantam a boltból, ki az utcákra, mindegy volt hova, csak egy sötét zugot kerestem.
 
5. Komplikációs agglomeráció

A város széle érdekes hely. Őrült és részeg fiatalok fociztak a házak között az éjszaka végtelen sötétjében.
Semmi nem utalt semmire. Mintha hónapokig, évszakokon át futottam volna, kerestem az anyám az igazi
anyám otthonát, gondoltam megpihenek ott. Nagyon kimerültem. Még mindig rohantam, mikor már tiszta hó lett minden, de ez a csapadék inkább barna színű volt mintsem fehér. Csúszkáltam a dombokon, nem akartam
megállni sehogy sem. seggre ültem, úgy siklottam mintha életem legnagyobb kétfarpofás szánkózásán vennék részt. Ekkor megállt mellettem egy busz, súlyos arcok kezei leptek el, úgy szippantottak be a járgányba.
 
6. A party-busz

A lépcsőn ültem. Végig. Mellettem egy dagadt, meg vékony nő ült. Azt kérdezték, mi végre üldögélek a barna hóban az országúton. Elmeséltem amire emlékeztem, erre a dagadt magához ölelt és azt mondta: -MICSODA EGY ŐRÜLT ALAK VAGY TE! ITT A HELYED VELÜNK! Kirázott a hideg. Inkább magam elé meredtem, kelletlen. Bámultam a tájat. Hátha békében hagynak. -ÉS AMÚGY HOVÁ MÉSZ?
-ANYÁMHOZ.
-SOFŐRBÁ! MEGYÜNK AZ ANYJA FELÉ?
-PERSZE. MÉG KB. 3 ÓRA ÉS OTT LESZÜNK.
Örültem. Türelmetlenség, és gyermeki vágyódás járt át. – MEGYEK  ANYÁMHOZ! – nyugtáztam elégedetten. Órák teltek el, az idő zsíros, hájtestével lassan vonszolta magát. Beesteledett. A party-busz elé becsapott még egy ilyen csodajárgány. A szélvédők elsötétültek, majd átjárhatóvá lettek. Mindenki bugyira, melltartóra meg alsóra
vetkőzött és egymáshoz dörgölték magukat. Közben jártak a fények, ezek meg sikítottak röhögtek, ahogy a pofájukon kifért. Egyik sem jól érezni magát érkezett ide. Csak azért ült vagy élt a buszon ez a sok ronda ember, belülről
elrohadva, hogy mint egy piacon a végkiárusításnál egymásnak kínálják fel a micsodáikat. Függönyök mögé bújva nevetgéltek és lihegtek. A bakancsomat magamhoz szorítottam a lépcsőn, és gondoltam egy nagyot: -EBBŐL ELÉG!ÉN MOST HÁTRA MEGYEK!   Felálltam,  és láttam,hátul minden tele van igazi sötét parasztokkal meg
cigányokkal. Nyugodtan néztek előre, tekintetük üres és plasztikus volt. De várták a vérem. Elől maradtam. Vége lett az ocsmánykodásnak és kitettek a faluban, anyám falujában.

7. Ok és okozat (A KÉRDÉS)

Nyugtalanságom legfőbb komponense, a bűntudat volt, amiről nem tudtam honnan származhat. Azt tudom, hogy Zágrábba nem ok nélkül mentem, és előtte csináltam valamit. Felgyújtottam azt a kurva iskolát. Mételyként emésztett fel, lassan rágott belülről az a hely, a halálszínű falaival. Felégettem, benzint locsoltam mindenfelé és eldobtam egy gyufát az egyik belső helyiségben. Az osztálytársaim induláskor még semmit sem tudtak. Valószínűleg akkor léptek
le, mikor megtudták mit tettem. Semmi nem maradt meg a tűz után, kivéve a tankönyveim, az épített játékok, na meg az osztályfőnök pénze amit ott gyűjtött a tapéta mögött. A nevelő anyám a PÍKOMBERT nézte. Mosolygott, de közben rágta magát. Nem tudta megemészteni a tudatot, hogy mit ronthatott el. Mire fel követtem el ezt?

8. Anyámnál

A telepen ahol az igazi anyám lakott, hamar kiismertem magam. Még emlékeztem minden porcikájára. Felsétáltam a sárgára festett lépcsőházban. Élénken élt bennem, az alkalom mikor szétrúgtam egy darazsat a falon a
bakancsommal. Nem éreztem úgy magam, mint akit megnyúztak. Fújtam egyet. A görbe mosoly a számon őszintén díszítette retkes képem. A lakás teljesen átalakult. Óriási amerikai konyha, élénk sárga szín, itt-ott fehér mázok, a nappali és a konyha egybe nyitva. Tátott szájjal bámultam, jó helyen járok-e? Ekkor Krokett barátom ugrott ki egy lyukból. Kéjesen vigyorgott. Kezet ráztunk, majd leültetett. – Anyád most nincs itthon. Majd később. De mit keresel itt? Elmeséltem mindent, aztán azt mondta csinál nekem egy kis ennivalót. Gépiesen kente a vajas kenyeret, mellé zöld paprika és turista szalámi dukált. Falatozni kezdtem, míg elmesélte, hogy most bérel itt egy szobát, mert annyira szereti a festékszagot, hogy ide akart költözni. A telepen ugyanis egy festékgyár van. – LEGSZÍVESEBBEN HALÁLRA DUGNÁM EZT A SZAGOT A TÜDŐMMEL! –
Unottan néztem a linóleumot. -SZELEK MÉG PAPRIKÁT!
-SZELJED APÁM! És dobálni kezdte a zöldséget a padlóra meg mindenfelé, én meg a levegőben hasaltam rá a szeletekre. Röhögtünk. – Végre először értékelte valaki, hogy nem tudok viselkedni.

9. A VÁLASZ
 
ÉN SEM TUDOM… DE JÓL ESETT… 

A szénrajz Schreiner Adél kezemunkája.A címe,Ruha Gyuri.
 
 

OSZD MEG / SHARE:
Címkék / Tags:

Szólj hozzá / Comment ()


© Copyright 2013-2020 RNR666.