Ma dupla ünnepet ülhet az ország. De kinek jutnak ma eszébe ezek a fényességes napok?

1918. november 16-án összeült a parlamentben a Nemzeti Tanács, amely az 1. számú néphatározat 1. §-ában deklarálta: Magyarország független népköztársaság. 1919. január 11-én pedig határozatot hozott, az addigi miniszterelnök, Károlyi Mihály köztársasági elnöki kinevezéséről. Károlyi már 1918 júniusában látta, hogy „Odáig fogunk jutni, hogy külső ellenségeink teljesen megsemmisítenek bennünket, idebenn pedig felülkerekedik és úrrá lesz mindenen az anarchia. A bolsevizmust immár alig lehet elkerülni, és én érzem nagyon jól, hogy immár én is csak sodortatom az események által, azok túl fognak csapni az én közvetítő és levezető kísérleteimen is, túlcsapnak majd rajtam is, és velem együtt maguk alá gázolják a polgári megoldás utolsó reménységét is.”

 

A legnagyobb ostobaságot a Károlyi-kormány honvédelmi minisztere, Linder Béla vezérkari ezredes követte el. A háború még nem fejeződött be, a fegyverszüneti megállapodást még nem írták alá, midőn Bélánk november 2-án meghirdette az új állam pacifizmusát. A parlamentben a Budapesti Helyőrség tisztjei tették le az esküt, amikor ünnepi beszédében kijelentette: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni!” (Mondta a hadügyminiszter! aki az elképedt katonatisztek szerint szerint olyan ittas volt, mint utóda, Szekeres Imre, amikor felavatta vadonatúj repülőgépeinket: 
 
 
A hadsereg teljes feloszlatását semmi sem indokolta, nem volt semmiféle kényszerítő, még kevésbé ésszerű oka. Azonkívül, hogy az ország teljesen védtelen maradt feldarabolásának előestéjén, robbanásszerűen növelte a társadalmi feszültségeket. Az év végéig – két hónap alatt – több mint 1 millió katonát szereltek le, ami nagyjából egyet jelentett ugyanennyi munkanélküli, illetve földkövetelő előállításával. Ezeknek az embereknek egy része élesztője lett a vidéki lázongásoknak, melyek során kastélyokat égettek fel, magtárakat, boltokat fosztottak ki, jegyzőket, csendőröket támadtak meg. Más részük a fővárosban ténfergett, és alanya lett minden demagógiának, szereplője minden felfordulásnak. Egy Atatürkre lett volna szüksége az országnak, de csak egy szerencsétlen idealista grófot sikerült kifogni, akit Horthy iránti konok gyűlölete addig sodort „balra, balra, balra, (ki az, ki jobbra lépeget?”) míg Rákosinak lett franciaországi nagykövete. 

(Linder: a Tanácsköztársaság idején különböző diplomáciai feladatokat hajtott végre. A kommün bukása után a szerbek által megszállt Pécs szocialista polgármestere (az első ilyen), majd az 1921. augusztus 14-én megalakult és 8 napot megért „Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság” egyik vezetőjeként tevékenykedett. Amikor a délszláv csapatok kivonultak velük tartott. Halálakor, 1962-ben Titótól díszsírhelyet kapott Jugoszláviában. Miért?)

1919. november 16. Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonult a román hadsereg által elhagyott és kifosztott (egész gyárakat vittek el) Budapestre.  


  
Horthynak törvényszerűen lett reneszánsza 1990 után Magyarországon, de sosem szabad elfelejteni, hogy egy politikust (és mindenkit) eredményei és nem a szándékai igazolnak. Politikájának eredményeképpen a trianoni határok végelegessé váltak és fészket rakott a kommunizmus. Na de ő pont az ellenkezőjét akarta. Hát igen, de ahogy áldott emlékezetű aranyfogú Csókos Miska bátyánk is, hogy megénekelte:

„Az élet egy nagy erdő / ezernyi vész / ha tavaszt hoz a szellõ / Mégis remélsz, hogy célba érsz…"  
 

 
Szóval köszönjük meg szépen a Főméltóságú úrnak, hogy belekormányozta az országot egy szép, hosszú orosz megszállásba.  Szpásszibá.

Horthynak még nincs köztéri szobra, Károlyinak igen. Egy magányos, megtört, de makacs öregember álldigál a parlament mellett:
 
 
 

OSZD MEG / SHARE:
Címkék / Tags: ,

Szólj hozzá / Comment ()


© Copyright 2013-2019 RNR666.