Bob Berttel az instagrammon keresztül lettünk ismerősök és nem csak azért gondoltam, hogy jó lenne csinálni vele egy interjút, mert, hogy ő volt a Sonic Youth dobosa a 80-as években (Richard Edson után és Jim Sclavunos előtt), hanem azért is, mert az Bob instagramját elnézve, gyakorlatilag szegről végről mindenkit ismer az űgynevezett r’n’r undergroundban. Nem csak sztárokról és nem csak a Sonic Youthról kérdeztem, a cikkben felhasznált képeket viszont egytől-egyig Bert instagramjáról loptam. Bocs, Bob.

View this post on Instagram

Attention #hoboken 💥 You can now purchase my book at TUNES! Also I will be talking about it and playing some tunes @wfmu this Saturday at 4 on the @toddophonic show 😎🍭 @hozacrecords 😻

A post shared by Bob Bert (@therealbobbert) on

– Hadd indítsak egy kissé távoli párhuzammal. Az én apám 1956 nyarán született, te pedig 1955 nyarán, tehát ugyanahhoz a generációhoz tartoztok, csak épp a világ két ellentétes oldalán. Apám a ’70-es évek Magyarországán, sok más fiatalhoz hasonlóan, egy gitárral a kézben énekelt és pol-beat zenét játszott: politikai töltésű dalokat énekelt, mint egy korai Bob Dylan. Mit játszottak a ’70-es évek fiataljai New Jerseyben?
– Először is, nyissuk a fókuszt tágabbra, beszéljünk Amerikáról ahelyett, hogy csak New Jerseyre koncentrálnánk. Ez a tietektől teljesen különböző világ volt, én a ’60-as években nőttem föl, olyan helyen, ahol a zenét a rádió Top 40-es listája és a „brit invázió” jelentette, a Beatles, Rolling Stones, Animals, Kinks stb, melyekből itt kialakult a garázs-rock, folk-rock, pszichedelikus zene. Bizonyos értelemben ez volt a punk rock bölcsője is, olyan ’60-as évekbeli előadók albumaival, mint a Velvet Underground, MC5, The Stooges. És persze ott volt a sok jó jazz, blues, stb. Ezeken nőttem föl. Ugyanakkor éltük át az értelmetlen vietnami háborút. Aztán jött a ’60-as évek ellentmondásos végszava: Woodstock, a Manson-család, Altamont… Szinte biztos vagyok benne, hogy apáddal kevés közös tulajdonságunk van, azt kivéve, hogy mindketten öregek vagyunk már. Én különben nagy Bob Dylan-hívő vagyok.

– Egy interjúban azt mondtad: „Hobokenben töltöttem majd’ az egész életem, nem akarok elmenni sehová… ez Frank Sinatra és Steve Shelley lakóhelye.” Kerouac is megemlíti Hobokent, az Úton-ban: „Közben Dean állást kerített egy parkolóban, hobokeni lakásukon összebalhézott Marylouval – Isten tudja, oda is minek költöztek át –, de Marylou annyira kiakadt, hogy valami hajmeresztő váddal feljelentette a rendőrségen, így aztán Deannek le kellett lécelnie.” Mi az, amit tudni kell Hobokenről? Vannak-e kultikusnak számító helyei és mi ezek jelentősége a mai hobokeni fiatalság számára – beleértve téged, a Sonic Youth-t és generációtokat?

– Érdekes, tegnap New York Cityben sétáltam egy barátommal, aki megmutatta az épületet, ahol Kerouac az Úton-t írta… Hoboken mindössze egy négyzetmérföldnyi terület Manhattannel szemben, a folyó túlsó partján. Jó kis laza munkásosztálybeli hely volt, tele művészekkel, zenészekkel, ott volt a Maxwell’s nevű remek rock klub, és kicsivel arrébb a lemezbolt, ahol dolgoztam akkor – a Pier Platters. Ma drága elit hely, ahol családszaporító sóherek laknak, egyre-másra sorjáznak a sportbárok, bennük részeg izomagyúakkal. Itt is van még néhány barátom, de zenei-társasági életem nagy részét New York Cityben és Brooklynban élem.

– A Sonic Youth-szal azután vetted föl a kapcsolatot, hogy egy belvárosi lemezboltban megláttad a hirdetést, melyben dobost kerestek. Milyen más zenekarok voltak még Hobokenben, akikhez szívesen csatlakoztál volna, illetve miben tűnt ki a Sonic Youth?

– A Sonic Youth és nagyjából az összes zenekar, melyben játszottam, manhattani bázisú volt, Hobokenben akkoriban három ismertebb zenei formáció működött: The Bongos, Yo La Tengo és Individuals. De, mint mondtam, itt volt a Maxwell’s Club, ahol a legjobb bandák játszottak, igazából ott éltem. Nirvana, REM, Sonic Youth, Beck, Pixies, mind megfordultak ott sztárrá válásuk előtt.

– Olvastam, mit nyilatkoztál 1983-ban, a Sonic Youth első európai turnéján a Lausanne-i koncertről: „…Műsorunk végén kisebbfajta lázadás tört ki, tüzekkel, tiszta őrület volt és aztán még nagyobb őrület lett. …A Sonic Youth, mondhatni, utat tört a független amerikai zenekarok európai turnéi előtt. …Senki nem tudta, mit akarnak ezek a New Yorkból érkezett huligánok a tiszta kis városaikban és bárki is volt, aki eljött minket megnézni, szemlátomást majd’ megveszett a zenénktől.” Mi volt a benyomásod, készen állt-e erre Európa akkoriban? Találkoztatok-e olyan európai bandával, akiket ismertetek, akit fontosnak tartotok? Olvastam azt is, hogy rengeteg fotód van erről a turnéról, amik belekerültek a könyvedbe is.

– Igen, amint korábban már elmondtam, Európa mindig is befogadóbb volt a művészi, szokatlan zenére, mint az USA. Az akkori turnék egyikén találkoztunk az Einstürzende Neubautennel, akiket nagyon megkedveltünk, ma is nagy rajongójuk vagyok.

– „Thurston Moore és Kim Gordon, a Sonic Youth két tagja mutatta be Bertet a Pussy Galore nevű együttesnek – akik akkoriban épp dobost kerestek – egy manhattani Einstürzende Neubauten-koncerten, ez indította el pályafutása következő szakaszán.” Szétválásotok valóban annyira baráti volt, hogy a régi bandád ajánlotta a következőt?

– Ó, igen, teljesen vállalható volt. Ma is lógok velük időnként. Igazából én mondtam Kimnek és Thurstonnak, hogy már úgy játszanék valahol, mire ők útbaigazítottak a Pussy Galore-os srácok felé, akik nemrég költöztek New Yorkba.

– Muszáj megkérdeznem, ismered ezt a lemezt? Hogy tetszik Pándi Balázs dobolása? Nyugi, lehetsz totálisan őszinte.

– Szeretem ezt a lemezt. Pándi elképesztően jól dobol!

– A Pussy Galore-ról így nyilatkoztál: „a legdögösebb rockzenekar, ami jelenleg dübörög a bolygón”. Ezzel nem is vitázom. Az én szememben Jon Spencer kőkemény blues arc! Mit gondolsz, mennyire lényeges a blues a punk számára, például a mai trash-blues tükrében? A 2000-es években a magyar kortárs zenészeknek újra fel kellett fedezniük, annyira lenézett műfaj volt. Volt-e olyan idő, amikor amerikai bandák szégyellték a blues-t?
 
– Nem mindenki a bluesból indul ki, de a legtöbben igen, a Pussy Galore-ra erősen hatott a Rolling Stones és a garázsrock, ezek mind blues-gyökerűek. A Sonic Youth Glenn Branca gitárkompozícióiból indult ki, de természetesen, mint minden jó ízlésű rock-hallgató, ők is nagyon kedvelték az MC5-ot, a Stoogest, a New York Dollst, akik számára ismét csak a blues az alap.

– Egy időben sok interjút készítettél a BB Gun elnevezésű fanzinnak, de, mivel sajnos képtelen vagyok bármit megtalálni a neten, ez minden, amit tudok róla. Európában a ’90-es években a nyomtatott/másolt punk-lapok jelentették a műfaji tájékozódás szinte kizárólagos formáját, ma pedig ismét vonzó lett a fiatalok körében ez a formátum. Mi újság az Egyesült Államokban? Azt mondtad: „A legjobb két BB Gun-interjúm a Vincent Gallóval, illetve a Genesis P Orridge-dzsal készített”. Van-e olyan, akit nagyon szerettél volna meginterjúvolni, de nem sikerült? Kit választanál a mai underground bandák vagy zenészek közül?
– Nagyjából mindenkit sikerült megszólaltatnom, akit akartam, a BB Gun elég sikeres volt. Sok jó részlet, elsősorban fotók, benne lesznek a könyvemben. Manapság nem sok zene foglalkoztat, általában régi barátaim fellépéseire járok. Akikkel a Lydia Lunch Retrovirusban játszom, a többi zenekaraikkal is jó dolgokat csinálnak: Tim Dahl a Child Abuse-zal, illetve Weasel Walter a Cellular Chaosszal. Szintén nagyon kedvelem a Death Valley Girls nevű zenekart, ők Los Angelesből valók.
– Az Instagramod alapján az a benyomásom, te mindenkit ismersz az amerikai rock and roll underground világában. Mi itt Budapesten immár ötödik éve megünnepeljük a Cramps énekes Lux Interior születése és halála évfordulóját. Ismerted Luxot? Van-e róla emlékezetes élményed?
– Láttam a Cramps egyik legkorábbi koncertjét, amikor 1976-ban a Ramones előtt játszottak a CBGB-ben. Miriam Linna volt az akkori dobosuk. Régi rajongójukként immár harmadik éve részt veszek a zenekar tiszteletére tartott Halloween Tribute fesztivál rendezésében. Luxszal vagy Ivyvel személyesen sohasem találkoztam. Azonban jó barátok vagyunk Kid Congo Powersszel, akivel a ’90-es években a Knoxville Girlsben játszottunk, jelenleg pedig Mick Collinsszal, a Dirtbombs/Gories vezetőjével trióban a Wolfmanhattan Project nevű supergroupban játszunk. Egy kislemezünk már megjelent, és idén jön ki az első albumunk Blue Gene Stew címmel.
– Sok punkzenekart ismerünk New Yorkból, Texasból és Kaliforniából, de tudnál-e „rajzolni” nekünk egy amerikai punk-térképet? Persze, nem 51 punkegyüttesre gondolok, inkább olyat, amely a „szürke zónákban” működőket mutatná. Illetve van-e olyan állam, ahol nem ismersz punkokat?
 
– Biztos vagyok benne, hogy mindenhol vannak jó punkzenekarok, mostanában kissé kiestem ebből a körből… Nagyon szerettem a Laughing Hyenast Detroitból. Chicago, Minneapolis, Seattle. Egyik fölött sem szabad elsiklani.

– Melyek azok az új zenekarok, akikre szervezőként oda kell figyelnünk, ha Európába jönnének turnézni?

– Én kétszer játszottam Budapesten a Lydia Lunch Retrovirusszal, ott voltál? (Sajnos nem… – a szerk.) A Death Valley Girls rendszeresen turnézik Európában, ha még nem jártak felétek, hát itt az ideje.
(A fordításban Csati barátunk segített)

OSZD MEG / SHARE:
Címkék / Tags: , ,

Szólj hozzá / Comment ()


© Copyright 2013-2019 RNR666.