Valahol Zsámbéktól nyugatra

Hirtelen két világítórakéta szállt fel. Ezek csak a mieink lehetnek. Már el is értük az orosz lövészárkot, amikor ránk kiáltottak. Erre azonnal megnyitottuk a tüzet kézifegyvereinkből, és akinél még volt, az bevágta a lövészárokba az utolsó kézigránátot. Amilyen gyorsan csak tudtunk, átugrottunk a lövészárkon, és akkor kezdtek el az oroszok is lőni ránk.
Egy kézigránát éppen köztem és Schöning között landolt. Schöning megsebesült a jobb lábán, én egy nagyobb repeszt kaptam a bal combomba. Kúszva és bicegve jutottam még néhány métert tovább, mígnem két katona el nem kapott és a saját vonalakhoz nem vitt. A kötözőhelyen tört aztán ki rajtam a megváltott zokogása. >>>

Anyácska-puszta (Perbál és Szomor között)

Már világosodott, és öt-hatszáz méter után puskatűz fogadott minket. Viszonozni akartam a tüzet, de géppisztolyom bedöglött, mivel roham közben nem volt időm megnézni mi baja, a szíjjal a hátamra dobtam és futás közben a rohamkést a derékszíj csatja alá dugtam a kezem ügyébe.
Az oroszok az állásaik közelében kézigránátokat dobtak közénk, egy tojásgránát fejbe talált, elestem, de mivel észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba fekve maradtam, amíg felrobbant, szemem-szám televágta hóval, a sapkám elrepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik épp elérték az oroszok fedezékét. Nyolc-tíz lépésre előttem egy fa mögül kilépve egy orosz a puskáját rám fogta, és tisztán hallottam, amint elcsettent, de nem sült el, erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett, mert az ütés előtt teljes erővel nekirohantam és a rohamkést az oldalába ütöttem, összegörnyedve oldalt esett, és én utolértem a többieket, akik a fedezéken átjutva az erdő szélére értek. Erősen szétszóródva, szökellve indultunk a fasor irányába, reméltük, hogy arra vannak a mieink. A nagyon erős tűzben kábé fél kilométeres távon kúszva-szökellve elértem a fasort, és a mögötte lévő árokba bebukva fedezékbe jutottam.

Boldizsár Iván író, szerkesztő, 33 éves

II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Süt a nap, olvad a világ, az úton sebes hegyi patakok csörgedeznek vidáman a hullák között. Délelőtt az ablakból lesállásban figyelem, hogyan tisztítják polgártársaim az ágyúkat. Kora reggel bejött egy ruszki, és a konyhában alaposan megmosdott.
Josette még fent van a szülőotthonban. Vizük még nincs, mert a házbeli férfiak nem mernek kimozdulni. A koszt pocsék, ezzel szemben látták, hogy a konyhában a szobalányok fasírtot esznek akkor, amikor várandós és szoptatós anyák borsót. Takarítani nem akarnak, a klozettokat Dohnányiné (aki a házát önként szülőotthonná alakította) mossa fel. A ház réme valami doktorkisasszony, aki nyíltan dicsekszik vele, hogy morfium nélkül nem tud élni, s ha rájön, tányért vág a betegekhez. Josette különben jól van, jót tesz neki a pihenés. A gyermek még mindig várat magára.
Kovács János, a politikai osztály volt helyettes vezetője tegnap délelőtt be akart menni az elöljáróságra. A kapuban összerogyott. Szívlövés érte. Az oroszok érthetetlen okból – fekete télikabátban volt – németnek nézték. Ma délelőtt temették el kis házának kertjében. Okos, szelíd, tapasztalatlan férfiú volt; mint Major Mihály barátja csöppent bele a politikába, és sejtelme sem volt az áskálódásokról és a fúrásokról.

Zolnay László újságíró, nyomdaigazgató, 29 éves

II. kerület, Pasarét, Czirok utca

Brelich Mario, Böszörményi Nagy Emil, Marich Lajos, Vörös László és én földeltük el azt a két németet, akik házunk közelében veszítették életüket. A hóban hevertek. A gyerekeket nem engedtük le a kertbe, amíg ezek a tetemek ott voltak. Elvonszoltuk őket a Széplak utcának egyik üres telkére. Aztán a fagyos földben eltemettük őket. Mielőtt elföldeltük volna őket levettem nyakukról kis azonossági tábláikat. Álljon itt a nevük:
Gerhard Naumann, Grenadier, Feldherrnhalle Division; szül: Berlin, 1910. okt. 11. Neje: Martha Naumann, geboren Adam. Otthona: Spandau-West, Merzigerstrasse 7.
Heinz Georg Budde, Grenadier, Feldherrnhalle Division, szül: Kleiborg, 1926. nov. 13. Otthona: Jaderburg.
Rákapartuk a földet a tetemükre. S elgondoltuk: ha ötünk közül bármelyikünk egy hónapja találkozik velük, ők lőnek le minket, és tán az ő dolguk az, hogy a mi tetemünket elkaparják. Azért csendben elmondtunk egy Miatyánkot.

I. kerület, Csalogány - Kapás utca sarok

Estére minden asszony öregnek maszkírozta magát, egypáran, köztük a feleségem is, félelmükben a teljesen szétlőtt romos padláson töltik az éjszakát, vacogva a hidegtől és a félelemtől.

Némethy Károly, városi tanácsnok

A székesfőváros egyetlen kisautója jön értünk s orosz katonai fedezettel szállít el bennünket Csepelre. Nagynehezen találjuk meg a kompot. A parton hegyekben állnak a táboriposta-csomagok, levélzsákok, melyeket az orosz katonák küldenek haza. Dessewffy Gyula és Drózdy Győző csatlakoznak hozzánk és csak Carol csendőrünk nagy rábeszélésére engedik fel őket is a kompra. A múltkori vigasztalan kép: jégtáblák a Dunán úszó romok között, fagyos sár, mindkét parton háborús rombolások maradványai. A tegnapi hírek után még lehangoltabban érezzük magunkat - hiszen arról volt szó, hogy a németek megadják magukat. Csepelen kapjuk a hírt, hogy végképp leverték őket, egész Buda szabad. Nem tudunk teljes mértékben örülni. Nem tudjuk mi vár ránk újból harctér vált otthonunkban. Carol próbál teherautót szerezni, nem sikerül, gyalog indulunk útnak. Mind rosszabbul érzem magam s Albertfalvánál nem bírom tovább. Teljesen legyengültem, lázam van. A község főjegyzőjének vendégszerető házában megpihenhetünk. Dessewffy Gyula velem marad, a többiek folytatják az utat s megpróbálnak kocsit küldeni értünk. Este befekszem a most felállított szükségkórházba, gyógyszert kapok és gondos orvosi kezelést. Dessewffy is ott kap szállást. Mély, félig önkívületi álomba merülök.

És bármennyire is szerettem Ottlikéknál lenni (II. kerület, Riadó utca) – és azt mondhatnám, bármennyire is frivolul hangzik, hogy nagyon jól mulattunk a rettegések és borzalmak közepette; mindnyájan remegtünk, Ottlikéknak ugyanannyi rettegnivalójuk volt, mint énnekem, hiszen ott bújtattak engem, minden papír nélkül – mégis nagyon vágyódtam már Pestre, nemcsak azért, mert Pestet akartam látni, hanem semmit sem tudtam a szüleimről, egyéb szeretteimről, senkiről. Alig vártuk a pillanatot, amikor február 14.-én menyasz- szonyommal, Marikával nekiindultunk az útnak, ami elég kockázatos volt. Át a havas Hidegkúti úton, ahol a kitörés következtében a szó szoros értelmében, mintha német katonákból szőtt hullámszőnyegen járnánk, nem is lehetett másképpen lépni, mint azokon a tank összelapította katonahullákon. Ezeken mentünk majdnem végig a Hidegkúti úton. Aztán valahogy elkanyarodtunk, hiszen híd nem volt, valahol az újpesti összekötőhíd táján lehetett átmenni, szovjet katonák segítségével. Az utolsó szakaszon a Duna kásás jegén át mentünk, elég nyaktörő úton. Ekkor kezdtem látni, hogy mi van Budán, mi lett Budapestből.
Pesten a rakparton mentünk, és a szüleimet kerestük, akik valahol a Légrády Károly utcában voltak, úgynevezett védett házban. Korán reggel indultunk és éjszaka érkeztünk oda, és ott találtuk őket. Elég szörnyű állapotban voltak. Már akkor is elég öregek voltak, és elég rosszul bírták a viszontagságokat, és akkor estek át a tetvetlenítésen. Kissé elkényeztetett emberek voltak, különösen anyám. Marika végig rejtegetett, magunk elől is, egy adag kakaót, azzal, hogy majd ha a szüleimet megtaláljuk, akkor együtt megiszzuk. És amikor megöleltük egymást és megnyugodtunk, akkor Marika, mint egy nagy diadaljelet, elővette a kakaót. Megfőzte, persze nem tejjel, mert az nem volt, hanem vízzel. Az is óriási dolog volt. És még maradt néhány darab kétszersültje is. Anyám ránézett és azt mondta: "No de Marika, kakaót kétszersülttel?"

Budapest lakossága: 1944. június: 1 200 000. 1945. április: 830 000, szeptember: 1 000 000