I'll tell you boys she's here to win,
And from now on it looks as if
You will be drinking the better grade gin.

Na ez a két teljesen különböző ember volt a főnök az első kerületben. Egészen pontosan ők voltak a kerület választott elöljárói. A kerület minden városi, megyei, állami és szövetségi hivatalában az ő embereik ültek. Ők felügyelték az itteni városi tisztviselők és kerületi rendőrkapitányság munkáját is. A területen semmi nem történt beleegyezésük nélkül.

Itt kérem mindennek szabott ára volt. A kisebb kaliberű, hétköznapi engedélyeket a Workingman's Exchange-ben lehetett beszerezni. Bementél, kértél egy sört meg egy engedélyt, mondjuk szendvicsek, zokni vagy akármi utcai árusítására, kifizetted a szabott árat és már a kezedben is volt a papír. Mondjuk kényelmes volt. Nem kellett sorban állni a hivatalban, zavartan, pironkodva megvesztegetni a hivatalnokot, hanem tisztán, kényelmesen dolgozott mindenki saját zsebre. De a nagy bulikban is benne voltak. A kedvencem, amikor a városi gázszolgáltatás licenszét váratlanul nem az addigi bérlő kapta, hanem egy addig ismeretlen vállalat, amely felárral adta tovább azt az addigi bérlőnek. A gázpiac új szereplője annyira ismeretlen volt, hogy nem is létezett. Bántódás nélkül szinte bármit megtehettek, mert Hinky volt a Demokrata Párt legfontosabb voks szállítója. Új polgármestert avatott, vagy ha kellett, buktatott. Harrison polgármester 1915-ben azért vesztette el a választást, mert meg mert hajolni a közvélemény nyomása előtt és meg akarta szüntetni a kerület hírhedt mulató negyedét, a Levee-t, melynek féllegális illetve teljesen törvénytelen vállalkozásai szép pénzeket fizettek a nyugodt üzletmenetért cserébe. De bármilyen városi vagy kerületi szavazásra lehetett voksokat vásárolni tőlük. Az árat az ügy fontosságához mérten állapították meg.

A részvétel természetesen nem volt ingyenes. A nagyobb vállaltok, intézmények jegyek százait vásárolták meg, némelyek kifejezett kérésre. A kerület tisztességtelen foglalkozást űző személyeitől elvárták, hogy legalább egy jegyet vegyenek. A bordély és szalontulajdonosok egész tömbökkel vettek. Ha nem fogytak rendesen, akkor egy részüket a kerület rendőrsége volt kénytelen felvásárolni, és a rendőrök a mindennapi útvonalukba eső üzletek tulajdonosaira sózták rá azokat. Az sem volt mentség, hogy már egy egész köteg jegyed van, mert ami a rendőr nyakán maradt az ő vesztesége lett. És nem volt olcsó. 50 centbe illetve 1 dollárba kerültek. Az 1900-as dollár vásárlóértéke 26 szorosa volt a mainak. Ne végezz gyors fejszámolást! 1 1900-as dollár kb. 5500 mai forintnak felel meg. De ez csak kezdeti nehézség lehetett, mert a bálok nagy népszerűségnek örvendtek. A gazdasági és politikai elit képviselői is megjelentek. Még Washingtonból is jöttek. 

A hangulat éjfélkor hágott a tetőfokára, amikor a város  leghíresebb luxusbordélyát üzemeltető Everleigh nővérek vezetésével megérkezett a madame-ok és lányaik jelmezes regimentje. Lenge öltözetű szajhák, fürdőruhában, kis szoknyával ellátott tornadresszben, zsokénak, harlekinek vagy Dianának öltözve. A zenekar a Hail, Hail, the Gang's All Here-t játszotta és megkezdődött a Nagy Felvonulás. A kurvák élén Coughlin menetelt valamelyik fantasztikus öltözékében. Például 1900-ban ez volt rajta: sárga cipő, levendula szín nadrág, zöld frakk; fehér selyemmellényét lilásrózsaszín brokát rózsabimbók és sárga szegfűk díszítették, rajta gyémántgombok fityegtek; mellét vörös szalag keresztezte, kezén rózsaszín kesztyű, fején fekete selyemkalap. Mögöttük  hatalmas színpompás tömeg. Melyről az egyik lap így írt: „Ha valamilyen katasztrófa révén tegnap éjjel összeomlik a Coliseum, akkor nem lenne több betörő, zsebes, verőlegény, besurranó tolvaj, kábítószeres vagy kurtizán Chicago-ban.” És transzvesztita sem. (Bár, helyesebb lenne, ha drag queent írnék.) Közéjük főleg fiatalok, de jó hírükre nem ügyelő idősebbek polgárok keveredtek. A madame-ok saját boxaikban városi tisztviselők és politikusok vállait masszírozták; a nők, a kor divatjának megfelelően, mélyen kivágott hátú ruhácskában, oldalt hasított szoknyában vadul és részegen táncoltak. A részeg férfiak pedig azon voltak, hogy levetkőztessék őket, és ebbéli igyekezetük bizony kevés tiltakozást vont maga után. A kurvák bevonulása azzal járt, hogy férfiak ezrei próbáltak meg bejutni az épületbe. Ahol a zsúfoltság olyan nagy volt, hogy a tömegben elájult nőket, kézről-kézre, a fejek felett kellett kiadogatni a cigarettafüsttől 10 méterre csökkent látótávolságban.

De nemcsak az épületen belül, ahol alkalmanként akár 15 ezren is szórakoztak, volt nagy a tumultus, azon kívül is, mivel előfordult, hogy a rendezvény ellenzői 10 ezres felvonulással is tiltakoztak. Eredménytelenül. Ugyanúgy, ahogy beadványaik is jártak. 1908-ban, végső elkeseredésükben e „fanatikus reformerek” két nappal a muri előtt, a kor, bizonyos körökben népszerű probléma megoldójával, dinamittal próbálták meg felrobbantani a bálnak otthont adó Coliseumot. Az amatőr próbálkozással sikerült lyukat robbantani egy alig használt raktárépületre, illetve 60 méteres körben kitörtek az ablakok. A parti pedig a Fürdős szerint a legkellemesebb volt mind közül. 10 ezer liter pezsgő és 30 ezer liter sör fogyott. De utoljára. 1909-ben alig 3 ezren lézengtek, mert a polgármester megtagadta az italmérési engedélyt, és a rendezők nagy bosszúságára a rendőrség kivételesen szigorúan betartatta az alkoholtilalmat. Ez volt az utolsó.

A 20. század első felének minden jelentősebb helyi bűnözője a kezük alatt nőtt fel. Például a Chicago Outfit alapítója, Big Jim Colosimo is nekik dolgozott. A hivatalos védelmi pénzek begyűjtője volt. De utódai (és gyilkosai) Torrio és Capone is jó kapcsolatot ápolt velük. Aztán fordult a kocka. 

Giczy György teológus, a rendszerváltás ismert kereszténydemokrata politikusa, a párt elnöke, országgyűlési képviselő, a Caligula Clubba járt „szopatni.” Ezt onnan lehet tudni, hogy szerencsétlent megfigyelték. Talán nem véletlenül elnöksége alatt esett szét a KDNP.