Zolnay László régész, történész, újságíró, nyomdaigazgató, 29 éves

II. kerület, Pasarét, Czirok utca

Egy szovjet tiszt s egy magyar tolmács jelent meg. Valamennyiünket - fiatalabb férfiakat - összeírtak. Azzal a szigorú meghagyással, hogy reggel 7 órára legyünk mind, meleg ruhával, valamelyes élelemmel a Páfrány úton: lovakat kell vezetnünk Zsámbékra!
Megborzadtunk. Itt hagyni a nőket, az otthon! S ha el is jutunk Zsámbékug egy darabban, hogyan keveredünk onnan vissza? Átsiettem a szomszédba, Kukustyinhoz. Ott már csak a két szökött magyar rendőrt találtam. Meg a kezét tördelő Mariska nénit:
- Mind elmentek! Egyszerre!... Kukustyin úr azt mondta, talán már este visszajönnek. Elment a kis Viktor főhadnagy is.
Nyugtalan volt az éjszakánk. Csak nem német tankok érkeztek észak felől? Éjjel - amitől már elszoktunk - egyre sűrűbben és egyre közelebb kelepeltek fel a könnyű kézifegyverek. Kimentem a kertbe egy zseblámpával. Szomszédomban, az orosz házban senki és semmi...
Zajt hallok; német beszéd. A földszintünkön németek zörögnek be, a konyha kertre nyíló ajtaján.
- Itt vannak a németek! - Megdermedtem.
Szerencsére Hir György ment az ajtóhoz anélkül, hogy kinyitotta volna, kiszólt:
- Kto tam?
A kopogtatás megszűnt. >>>

1945. február 10. szombat

Orosz reggeli. Zsúfoltság a mosókonyhában. Ez már szörnyű. Bevág az elméletem: ingyen nem lehet sem enni, sem inni. Jelenleg zsúfolás az ára. De ez más. Itt van remény már a szabadulásra. Van tiszta célpont, ameddig tűrni kell.

Klozettpucolás és csatazaj. Főmérnök, vitéz, Futura-igazgató és én. A csipogó lámpámnak is fuccs. De ezt nem sajnálom, hogy egy muszi tisztnek adtam. Szívesen!

Az első vonalból mint szanitéc hordtam föl negyedmagammal egy lábtöréses oroszt. Ott láttam átállt magyar katonát is piros karszalaggal. >>>

XII. kerület, Avar utca

Vízért reggel H-néval. A döglött ló nyaka. A halott baka a kapu előtt. Német frontvitézek az aknázás elől menekülnek. Már az orosz géppisztoly a Gömbös Gyula útról szól. Ég a pályaudvar, és ég a dobozgyár. A munkaszolgálatosok, a magyar honvédek már elvonultak, illetve szálláscsinálóik elmentek. Mindenki bosszús az oroszok késlekedése miatt, mert át akar esni a bevonulás, esetleg utcai harc borzalmain. Regényemet olvasom a szkizofréniás Lüghey úrról. És, ha lehet, közben zenét gyakorlok. Olvasni-írni kevésbé lehet, mint pengetni.

Ebédidő. Nekünk az utolsó szilvaíz maradékunk, kifőzött tésztával, vagyis cigánytészta. A tűzhely körül mákos tésztás, főzelékes fazekak. Az asztalon lócomb. A szakaszvezető előbb az előkelő kazánházba vitte a ledurrantott szürke combját, de nem mert kimenni S-né felhívására fejlövéses bajtársáért, hát kilökték lóhúsostól, mire hozzánk hozta. Kis, a szökevény szekeres avizálja, hogy az oroszok a vöröskereszt kórházából nyomulnak felénk, és a németek háztól házig védekeznek. Három sebesültük a pincében. Hát katonai erényük előtt le kell venni a kalapot, eltekintve attól, hogy az Isten minden átka zúduljon rájuk magyar szempontból és polgár szempontból, akik itt szorongunk a mosókonyhá- ban, arra várva, hogy a muszik esetleg kipörkölnek, ha innen is lőnek a németek. Lehet, hogy ez az utolsó fejezet. >>>

Sopron, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének (1944. október elején alakult, szélsőjobboldali képviselőket tömörítő szervezet) értekezletén:

A hadihelyzet további alakulására nézve konkrét választ adni még nem akarok, mert még nem tudok biztosat mondani. De hangsúlyozom, hogy teljes mértékben bízom a német győzelemben, ha pillanatnyilag bármennyire is visszavonulóban vannak. (…) Nem baj, hogy Berlinben és Németországban nem láttam az új fegyvereket. Az bizonyos, hogy az új fegyverek nem csodafegyverek, most is van új fegyver, ez pedig a propaganda.”  >>>